Inoffensus

Elégedetlenek vagyunk Magyarország állapotával, és nem számítunk semmi jóra a meglévő politikai osztálytól, sem annak bal-, sem pedig jobboldalától.  Hagyományosan három lehetőség közül választ ilyenkor az egyszeri gondolkodó magyar ember.

1. Elmerül a saját világában, melyből kizárja a politikát, a társadalom, a nemzeti közösség dolgaival való foglalatoskodást, egyben elfogadja azt a kifordított modellt, ahogy Magyarországon a legtöbb dolog működik. Ezáltal végső soron magáévá teszi, vagy legalábbis eltűri a torz struktúra újratermelődését lehetővé tevő kultúrát, ami évszázadok óta akadályozza, hogy boldogabb országot építsünk. Mivel az ember hosszú távon mindig idomul a környezetéhez, így az évtizedek előrehaladtával az áldatlan állapotok fenntartójává válik, szinte magára sem ismerve, ha néhanapján visszagondol fiatalkori önmagára, és akkori értékrendjére, céljaira. Kényelmes lehet így az élete, de teljes, harmonikus és következetes nem.

2. Tovább lát az orránál, látja, hogy a folyamatok nem olyan irányba visznek, amelyből még az ő életében egy jobb ország jöhet ki, és ezt képtelen elfogadni. Hű marad az értékeihez, ami megakadályozza, hogy alkalmazkodjon a magyar valósághoz. Az évtizedeken keresztül fennálló disszonancia lehetetlenné teszi, hogy teljes és boldog életet éljen, marad neki a szokásos kelet-európai küzdelem, elégedetlenség, és korai halál. Nagyokat vitázik és bosszankodik, majd az évtizedek során felgyülemlett feszültségtől sokkal fiatalabban hal meg, mintha ezt az életet egy nyugati társadalomban töltötte volna el.

3. Látja, hogy mindkét fenti opció zsákutca, ezért gondol egy nagyot, és itt hagyja ezt az egész kusza magyar valóságot. Az életet választja, a jobb életet egy működő országban, valahol Nyugat-Európában, vagy Észak-Amerikában és igyekszik minél jobban elfelejteni ezt a megváltoztathatatlannak tűnő, hatalmas problémahalmazt, amit Magyarországként ismert meg. Ha szorgalmas és ambiciózus, tudja, hogy mit akar, és a képességeihez illeszkedő életpályát jelöl ki magának, akkor boldog, teljes életet élhet, kellően hosszút és kiegyensúlyozottat. Az egyetlen, ami mindig hiányozni fog ebből az életből, az a szülőföldje, az eredeti hazája, amiért nem tudott tenni semmit, mert választania kellett a saját élete és a hazája sorsa között.

Évszázadok óta e három opció áll az egyszeri gondolkodó magyar ember előtt. Mindháromnak megvannak az előnyei és a hátrányai, de valójában egyik sem igazán kívánatos, mindegyik túl nagy áldozattal jár. Ha nincs más megoldás, akkor meg kell hozni az áldozatot, kinek-kinek az egyéni alkata és értékrendje szerint. A legjobb mégis egy negyedik opció lenne, ami egyesíti a fenti három előnyeit, és vállalhatóbb az érte hozandó áldozat. Évszázadok óta először, ma van negyedik opció: az itthon maradás és cselekvés. 

Történelmi a helyzet. Egyrészt rég nem látott, sokrétegű válságban van Magyarország, másrészt a mögöttünk hagyott két évtizedben kialakult egy nyugatias magyar polgárság, akik egyre többen és egyre határozottabban vetik el a három hagyományos opciót, és egyre erősödő hanggal követelik maguknak a lehetőséget arra, hogy beleszóljanak hazájuk sorsának alakításába.

Mi nem temetkezünk a munkánkba és a családunkba, nem akarjuk halálra stresszelni magunkat, és nem is menekülünk el innen. Elég sokan vagyunk ma már, és elég egységes a világképünk és a céljaink ahhoz, hogy együtt képesek legyünk itthon csinálni magunknak egy jobb országot. Nem várunk másra, hogy megcsinálja helyettünk, és nem megyünk el máshova, hogy élhetőbb hazát keressünk. 

Komolyan vesszük a negyedik opciót, és kitöltjük tartalommal. Lépésről lépésre, fegyelmezetten vágunk neki, hogy egy jobb Magyarországot hozzunk létre a magunk és az ország minden lakója számára. Első lépésként meg fogjuk fogalmazni a magyar polgári liberális víziót. Bemutatjuk az értékrendünket, amelyre a politikai gondolkodásunkat alapozzuk, és megrajzoljuk azt a képet, amilyenné a hazánkat szeretnénk tenni.

Elindulunk az úton.

"Mikor van vége a demokráciának?" - kérdezi Török Gábor, majd kifejti, hogy még nincs. Egyetértek vele. A Fidesz demokrácia-romboló pótcselekvéssorozata a végtelen önbizalomhiányukból fakad, abból, hogy képtelenek a valós teljesítményre, és ezt tudják. De a demokráciánkat nem kell félteni, van annyira erős a demokratikus elkötelezettség a mégoly kelet-európai magyar társadalomban, a Fidesz vezére pedig ismeri annyira a magyar népléleket, hogy e két tényező határt szabjon rombolásuknak. E határig viszont elmennek, pánikszerűen mozgatnak meg minden követ és állítanak a feje tetejére mindent azért, hogy a következő választást is megnyerjék. Pótcselekvésekbe menekülnek, mert nem hisznek saját magukban. Nem hisznek a teljesítményben, csak az ügyeskedésben.

A Fidesz pontosan úgy működik, mint a '90-es évek vadkapitalizmusának tipikus kelet-európai kisvállalkozója. Érzi, hogy semmilyen valós teljesítményt nem tud felmutatni, semmilyen valódi versenyelőnye nincs a versenytársaihoz képest, ezért tisztességtelen módon próbál eredményes lenni. Hazudik az ügyfelének, becsapja a partnereit és munkavállalóit, megvezeti a hatóságot és bujkál előle, megpróbálja ellehetetleníteni a versenytársait. Mivel még soha életében nem nyújtott kiugró teljesítményt - nem beszélve a világszínvonalról, amiről el sem tudja képzelni, hogy itt a Kárpát-medencében is lehetséges - meg sem kísérli, hogy a hagyományos módon küzdjön a sikerért. Mivel ő maga is sejti, hogy a teljesítménye gyenge, a munkájának a hozzáadott értéke alacsony vagy nulla, csak azon töri a fejét, hogy hogyan lehetne valamilyen kerülő úton, valódi teljesítmény nélkül előnyre szert tenni. Csak ilyen módszerekben tud gondolkodni, hiszen még életében nem tapasztalta meg, hogy az alapos szaktudáson, és a kitartáson, a folyamatos önfejlesztésen és az ügyfelekkel, valamint a termékkel szembeni alázaton alapuló munka előbb-utóbb elkerülhetetlenül eredményhez, valódi sikerhez vezet.

Soha életében nem élte még át a jól megtervezett és jól kivitelezett munka örömét, mindig csak kapkodott, belekezdett ebbe is, abba is, mindig csak hatalmas víziói voltak, és mindig messze alábecsülte a víziók megvalósításához szükséges munka mennyiségét és minőségét. Egyszer sem csinált végig valamit az elejétől a végéig, így nem tapasztalhatta meg, hogy a legegyszerűbbnek tűnő tevékenység is mennyire összetett lehet és mennyi buktatót rejthet míg az ember a végére ér. Újra és újra beleesik abba a hibába, hogy azt hiszi, hogy ha már végig tudott gondolni valamit, és látja, hogy nagy vonalakban hogyan kellene megvalósítani azt, akkor a kivitelezés már semmiség. Ő mindig megáll az álmodozásnál, a vízióknál, és elhiszi, hogy onnan már egyszerű, hiszen onnan "már csak meg kell csinálni". Onnan "már nem nagy cucc". Onnan "már sima". Mivel soha nem csinált semmit önállóan, így azt sem tapasztalhatta meg soha, hogy mi is az, amiben ő tényleg jó, jobb, mint a többiek, pedig egész biztosan van ilyen. Hogy hol van az ő helye a nagy társadalmi munkamegosztásban. Hogy mi is az ő versenyelőnye, amire alapozhat, amire büszke lehet, és ami magabiztosságot adhat neki, és fölöslegessé teszi, hogy azon gondolkodjon, hogy hogyan tud tisztességtelenül nyerni. Hogy mi az, amire alapozva hihet önmagában.

Aki tudja, hogy miben jó, az nem fél a versenytől. Nem fél elveszíteni egy megbízást, nem fél a munkanélküliségtől, mert tudja, hogy az ő tudására, felkészültségére, tapasztalatára, szorgalmára és munkaerkölcsére mindig szükség lesz. Nincs is ideje rá, hogy azon mesterkedjen, hogy tisztességtelen versenyelőnyre tegyen szert, mert egymást érik a megrendelések, a feladatok. Teszi a dolgát, amiben jó, amit szeret, amivel értéket teremt, a siker ennek a természetes következménye. A teljesítménynek a következménye. Nem kellett azt görcsösen akarni és cselt szőni érte.

Aki tisztességtelen módszereken töri a fejét az nem hisz magában. Nem hiszi el, hogy a munkájának az eredménye automatikusan meghozza a sikert, mert ő maga sem hisz a saját munkájában. Nem hisz abban, hogy ő is képes lehet valódi teljesítményre, valódi értékteremtésre. Ő nem tenni akar valamit, hanem lenni akar valaki. Ő győztes akar lenni. Nem tenni akar, aminek a következményeként mellesleg győztes is lesz. Ő csak simán győztes akar lenni. És folyton ehhez keresi a tisztességtelen eszközöket. És amikor még így sem sikerül győznie, akkor persze mindig van magyarázat, valami aktuális bűnbak, aki a kudarc okozója. A versenytárs, a szabályok, a hatóság, a munkatársak, az ügyfél butasága, az időjárás. Soha nem lehetséges az, hogy ő nem csinált valamit elég jól. Hogy nem volt jó a víziója, vagy nem volt elég kimunkált a stratégiája, a terve, vagy nem volt elég precíz a kivitelezés, az ellenőrzés.

A Fidesz nem hisz önmagában és nem hisz a teljesítményben, csak az ügyeskedésben. Nem hisz abban, hogy csak szépen alaposan, okosan végig kellene dolgoznia ezt a ciklust, és a választók automatikusan értékelnék az eredményeket. Nem hisz ebben, mert ez számára egyfelől hihetetlenül, másfelől túl macerásan hangzik, ehhez túl sok aprólékos munkát kellene elvégezni. Ráadásul a mamelukok helyett kellene hozzá sok értelmes szakember, akik nem pártutasításokhoz hanem szakmai szabályokhoz és az elemi tisztességhez igazodnak, hiszen ők jók valamiben, ők bíznak magukban és a jövőjükben. Nekik van veszítenivalójuk, nekik van jövőjük. A Fidesz csak győzni akar. Nem azért, hogy tegyen valamit, hanem csak egyszerűen azért, hogy ő legyen a győztes. Orbán Viktor történelmi figura akar lenni. Nem keményen dolgozni, vezetői és döntéshozói teljesítményt felmutatni, és ennek mintegy mellékes következményeként történelmi szereplővé válni. Ő egyszerűen csak szeretne történelmi szereplővé válni. Az lesz. Csak nem úgy, ahogy gondolta.

A győri önkormányzat tudatosan szeg jogszabályt, ráadásul azt a jogszabályt, amit néhány hónapja fogadott el a fideszes országgyűlési többség, soraikban a győri polgármesterrel. Egy egészen letisztult, gyönyörű példa a Fidesz jogrendhez való viszonyáról: a fideszes vezetésű önkormányzat a plázastop-szabályozás szándékos figyelmen kívül hagyásával engedélyezte két újabb győri bevásárlóközpont építését. 

Az Index cikke szerint "Borkai Zsolt polgármester akkor azzal érvelt a beruházás mellett, hogy az Auchan az építkezéssel párhuzamosan több mint egymilliárd forint értékű közlekedésfejlesztési programot valósít meg a városnak egy olyan részén, ahol a hatalmas forgalom miatt nagyon sok a baleset." 

Ez persze csak egy apróság a fideszes politikusok által az elmúlt években tudatosan elkövetett jogszabály-, norma-, és jogerős határozat-sértések tengerében, ami mégis különlegessé teszi, az az, hogy fehéren-feketén, egyszerűen és nagyszerűen mutatja a hatalomgyakorlásról és a jogrend tiszteletéről alkotott fideszes világképet, mely szerint aki hatalmon van, az majd eldönti, hogy mely szabályt szeretné betartani és melyiket nem.

Ott volt a budapesti XII. kerületi turulszoborral kapcsolatos éveken át húzódó herce-hurca. Teljesen legitim érveket lehet felhozni mindkét fél álláspontja mellett. Jogosnak érezhetjük a szoborállító fideszes önkormányzat érveit, mely szerint igenis fontos nekik egy ilyen ősi magyar szimbólum a közvetlen lakókörnyezetükben, és ugyan hadd legyen már joguk ezt megtenni. Elgondolkodtató ugyanakkor az ellenzők érvelése is, mely szerint évtizedekkel korábban épp ennek az ősi magyar szimbólumnak az árnyékában irtottak ki sok százezer magyar embert megmagyarázhatatlan és civilizált fejjel felfoghatatlan módon. Az alapállása mindkét félnek erős és legitim, és pontosan azért élünk társadalomban, hogy ezt a két legitim álláspontot összhangba hozzuk, hogy mindenki számára megnyugtató eredménye legyen az egyeztetésnek. Ehelyett persze az történt, hogy az SZDSZ-MSZP-vezetésű Főváros erőből próbálta ellehetetleníteni a szoborállítást, mire reakcióként a fideszes szoborállítók önkényesen kivonták magukat a jogszabályok és a bírósági ítéletek hatálya alól. A végeredmény egy mementó, ami mind a mai napig ott emlékeztet minket az Istenhegyi út és a Böszörményi út kereszteződésében, hogy hazánkban két civilizálatlan politikai horda öli egymást a hatalomért, a legközvetlenebb közérdek, a közös jövő és az azt megalapozó konszenzusos együttműködés pedig egyik fél számára sem jelent semmit. Témánk szempontjából tehát elmondható, hogy ez az eset is példázta a Fidesz önkény iránti fogékonyságát, de a világos helyzetértékelést - a Fidesz önkényesen eldönti, hogy a jogszabályok és a bírósági határozatok közül mi vonatkozik rá és mi nem - ekkor még elhomályosíthatta a vélt erkölcsi igazuk, a jogos sértettségük.

Másik emblematikus ügy, ami ide kívánkozik, a kordonbontás. Alapvetően nagyon hasonló a Turul-szoboréhoz: a jogrend rombolása egyértelmű, a politikai köntös, a vélt erkölcsi felsőbbség, ami felülírja a jogszabályok betartási kötelezettségét szintén tetten érhető. Nyugati, európai polgárként természetesen nem fogadhatjuk el, hogy valaki fogja magát, és a saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást, ahelyett, hogy a jogrend erejét használná fel az igaza érvényesülésére, de egy átalakuló, forrongó kelet-európai társadalom tagjaként érezzük azt is, hogy mik azok a puha dolgok, amikre hivatkozva cselekedtek a fideszesek.

Szaladjunk előre egészen pár héttel ezelőttig, amikor a miniszterelnök-helyettes kijelentette, hogy a magyar kormány nem hajtja végre a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság rá nézve kötelező jogerős ítéletét. Ez is szépen illeszkedik a fenti sorba. Van egyfelől egy, a nyugati civilizációban - amelynek Szent István döntése okán hál' Istennek ezer éve mi is tagjai vagyunk - elfogadhatatlan álláspont. Másfelől ha megpróbáljuk egy kicsit érzékenyebben figyelve a másikra meghallani az érveiket, akkor azért nyilvánvalóan érthető a fideszes közönség felháborodása az ítélet miatt (ugyan ne tekintsük már kisebb rossznak a kommunista diktatúrát, mint a fasisztát, mikor mind a kettő nevében és jelképei alatt milliókat gyilkoltak meg). A végeredmény ugyanaz: megengedhetetlen civilizálatlanság, de legalább erkölcsi alapon.

És akkor itt van nekünk ez a győri plázaépítés. Kezdjük ott, hogy Fidesz-módra született egy előkészítetlen, kapkodva átvert, vélhetően partikuláris, egyéni érdekeket védő, a közérdeket csak marketing-eszközként használó törvény. Egy olyan témában, amiről érdemes lett volna egy hosszú, értelmes vitát lefolytatnia a Magyar Országgyűlésnek, mert azt mindannyian látjuk, akik ebben az országban élünk, hogy nem kellő körültekintéssel zajlottak a kiskereskedelmi fejlesztések az elmúlt huszonkét évben, és épp ideje lenne egy, a jól megfogható közérdekre alapozott koncepció alapján folytatni ezt a tevékenységet. De nyilván nem az a megoldás, hogy egy huszárvágással betiltunk minden 300 négyzetméter feletti fejlesztést, és egyúttal felhatalmazunk egy tárcaközi bizottságot, hogy diszkrecionálisan, egyenként engedélyezze, vagy akadályozza meg az ilyen terveket. Éppen az volt a hiba az elmúlt huszonkét évben, hogy nem volt kellő körültekintés és előkészítés az egyes engedélyek kiadása előtt, nem gondolták kellőképpen végig a projekt összes felmérhető hatását, és ezek eredőjét. Miből gondolja azt bárki, hogy egy tárcaközi bizottság most majd képes lesz jó döntést hozni olyan ügyekben, amelyekben korábban az ügyekhez sokkal közelebb lévő helyi képviselő-testületek is rosszul döntöttek, nem feltétlenül azért, mert rosszat akartak, hanem azért mert rossz volt a rendszer. Azt tehát, hogy az új szabályozás rossz, nem nagyon kell bizonygatni. Nem azért rossz, mert a Fidesz hozta, és nem azért rossz, mert bántja a multikat. Azért rossz, mert borítékolhatóan rossz döntésekhez és káros következményekhez vezet, hiszen mivel esélyt sem kapnak a projektek az átgondolt döntéshozatalra, így nagy társadalmi hasznosságú beruházások maradhatnak el, ugyanakkor kis társadalmi hasznosságú, akár kifejezetten káros projektek valósulhatnak meg.

És mit tesz erre a győri önkormányzat? Önkényesen eldönti, hogy nem tartja be ezt a jogszabályt. Azt a jogszabályt, ami valóban rossz, és valószínűleg valóban kárt okozna Győrnek, ha betartanák, de hát Európában azért az mégsem szokás, hogy mindenki egyedül eldönti, hogy szerinte melyik jogszabály jó és melyik nem, hogy ő melyiket akarja betartani, és melyiket nem. És a fenti esetekkel szemben itt még csak azt sem lehet mondani, hogy van valamifajta puha, nehezen megfogható, jogállami keretek között persze mellőzendő, de mégiscsak létező erkölcsi érvelés, amire lehet hivatkozni. Nem, itt semmi ilyesmi nincs. Itt van egy Fidesz által hozott jogszabály, amelyet az egyik törvényhozó tudatosan és szánt szándékkal megszeg, mert a saját megítélése szerint az pillanatnyilag számára nem kedvező. Ez az egész Fidesz-jelenség esszenciája, az az esszencia, ami egy nyugati, polgári gondolkodású ember számára már az első esetben, évekkel ezelőtt is világított: a saját hatalmukba és tévedhetetlenségükbe vetett vakhit. Most már világítótoronyként világít, és csak az nem látja, aki hegesztőszemüvegben szemléli az őt körülvevő jelent.

Félve és provokatívan kérdezem meg végszóként: az a sok millió magyar választópolgár, akik véleményének a figyelmen kívül hagyásával, sőt pökhendi arculcsapásával erőltettek keresztül - sok egyéb fontos jogszabály között- például egy új alkotmányt, azok most hivatkozhatnak a fideszes győri polgármesterre, és mondhatják azt, hogy úgy döntenek, hogy rájuk ez nem érvényes?

Nem, nem mondhatjuk ezt. Egyetlen dolgot mondhatunk, azt, hogy nem ilyen országban, nem ilyen alkotmány hatálya alatt, és nem ilyen polgármesterek által vezetett városokban akarunk élni. Mi, magyar polgárok egy nyugati, polgári társadalomban akarunk élni, és mindent meg is teszünk azért, hogy Magyarország egy ilyen társadalommá váljon. Nem a Fidesz módszereivel és nem az MSZP módszereivel, hanem a nyugati polgárság évszázadok óta jól működő módszereivel: az ész érveivel, a tisztességes és becsületes konszenzusos döntésekkel, a hazaszeretettel és egymás tiszteletével, a valós teljesítménnyel, a görög-római, zsidó-keresztény alapokon nyugvó civilizációnk legbecsesebb értékeivel és vívmányaival.

Szinte minden közélet iránti érdeklődéssel beoltott, ellenzéki emberek által alkotott fórumon - baráti sörözés, levelező lista, online fórum, stb. - axióma, hogy Orbán Viktor az oka minden bajunknak, ő a főgonosz, aki tönkreteszi Magyarországot, aki lebontja a demokráciát, aki miatt el kell hagyni a hazánkat. Nyilván még felsorolni is fölösleges, hogy mennyi rossz döntést hozott Orbán az elmúlt két, tíz, húsz évben, és hogy ezek mennyi kárt okoztak Magyarországnak, ezek jól le vannak dokumentálva az online újságokban és blogokban. Nem az a kérdés, hogy Orbán hozott-e nagyon sok rossz döntést, hanem az, hogy tényleg pusztán ő-e a hibás ezért a kialakult helyzetért. Állításom szerint nem.

Orbán kritikusai azt kérik számon Orbánon, hogy miért csinálja azt, amit ő helyesnek gondol, és ezzel szemben miért nem csinálja inkább azt, amit mi, a kritikusai gondolunk helyesnek. 1998 óta itt vagyunk leragadva. Jókat csámcsogunk azon, hogy már megint milyen gyalázatos dolgok történtek, vég nélkül győzködjük egymást, hogy Orbán mennyire diktatórikus és mennyire nem való a kezébe a hatalom, és képesek vagyunk újra és újra felháborodni egy újabb, teljesen kiszámítható cselekedetén. És pontosan ezért nem lehet azt mondani, hogy Orbán a hibás.

Orbán Viktor huszonöt éve dolgozik keményen azért, hogy hatalomra kerüljön és ott is maradjon, és a megszerzett hatalmát arra használja fel, hogy Magyarországot egy általa helyesnek gondolt irányba terelje. Ezzel szemben a kritikusai mit csinálnak? Újságcikkeket írnak az ÉS-be, meg a Népszabadságba, meg a HVG-be, jobb híján buzdítanak a baloldali összefogásra, miközben ők is pontosan tudják, hogy a magyar baloldal ugyanúgy teljesen alkalmatlan Magyarország sikeres kormányzására, mint ahogyan a Fidesz az. A politikai elit kritikusai évtizedek óta asszisztálnak ahhoz, hogy teljesen szisztematikus kontraszelekció révén évről évre egyre butább és egyre alkalmatlanabb politikusok választódjanak ki és kerüljenek hatalomra, és közben várják a csodát, hogy ezek az emberek majd képesek lesznek jól kormányozni az országot, jó döntéseket hozni a közös ügyeinkben.

Azt várják a kritikusok, hogy Orbán Viktor majd a sok újságcikk hatására hirtelen "megjavul", és úgy fog gondolkodni, mint ők. Évtizedek óta elfogadják az MSZP, az SZDSZ, újabban az LMP és a DK magyarázatát arról, hogy hát Orbánnal nem lehet mit kezdeni, mert hát ő annyira antidemokratikus, és annyira nem lehet vele együttműködni. És ezzel ki is fújt a tudomány. Nem azon gondolkodik a kritikusok hada, meg az ellenzéki pártok tagjai, hogy mi az, amit lehet tenni Orbán legyőzése érdekében, nem azon törik a fejüket, hogy mit kellene máshogy csinálniuk, hogy végre eredményesek legyenek a Fidesszel szemben, hanem egymás vállát veregetik, hogy mi mind milyen kiváló emberek vagyunk, meg mennyire demokratikusak, és hát Orbánnal nem lehet mit kezdeni.

Erre mondom én azt, hogy nem Orbán a hibás. Nem ő a hibás azért, mert az úgynevezett baloldal botrányosan alkalmatlan volt az ország kormányzására, és ezáltal teret engedett neki, sőt, szinte bebiztosította a Fidesz számára a kétharmados győzelmet. Nem Orbán  a hibás azért, mert az ellenzéki pártok és az ellenzéki gondolkodók nem tudnak mit kezdeni a populizmusával, és tizenöt éve nem képesek találni egy működőképes stratégiát a legyőzésére. Nem az eső a hibás, amiért esik, hanem az elázó ember, aki ahelyett, hogy az esőt, meg az egész világot szidja, inkább felhúzna egy esernyőt, vagy egy esőkabátot.

Orbán populizmusát, antidemokratikus hajlamát és hibás döntéseit nem kell bizonygatni, mert ezek a napnál világosabbak. Az a mód, ahogyan ő a hatalomról és annak gyakorlásáról gondolkodik, törvényszerűen vezet a kontraszelekcióhoz és a rossz döntésekhez. Egy nyugati módon gondolkodó polgár számára ez evidencia, ezen nincs mit rágódni. Amin gondolkodni kell, az az, hogy hogyan lehet őszinte, tisztességes, okos beszéddel a széles tömegek számára is bemutatni ezeket a hibákat, és ezzel egy időben felvillantani az alternatívát, a jobb kormányzás esélyét. És ez egy nagyon kemény, nagyon nehéz és nagyon hosszú munka eredménye, amihez sok tisztességes, okos emberre van szükség, akiknek be kell vállalniuk egy csomó aprólékos munkát a vízió meghatározása után a stratégia, majd a konkrét programok kidolgozásában. Nem elég pár sör mellett bosszankodni, meg azzal fenyegetőzni, hogy mi is itt hagyjuk az országot, mert Orbán tönkreteszi azt. Ez pont annyira nem nyugati és nem polgári gondolkodás, mint amennyire Orbáné és a Fideszé nem az.

Magyarország mélyponton van szinte minden létező szempontból. Ez ma már olyan közhely, hogy teljesen fölösleges bizonygatni, rágódni rajta, megbotránkozni egy esetleges újabb gyalázatos híren, eseményen. De mi a megoldás? Hiszen az, ahogyan ma ez az ország működik, siralmas és kétségbeejtő, 2012-re ide jutottunk, mi 10 millióan, mint közösség ennyit tudunk. Úgy, ahogyan gondolkodunk, csináljuk a dolgainkat, éljük az életünket, és szavazunk a pártokra, az ennyire elég. Ebben a helyzetben csak azon érdemes gondolkodni, hogy hogyan kellene másképp csinálni, hogy máshova jussunk.

Egyetlen lehetőség van, amivel még nem próbálkoztunk, és végre ki kellene próbálni: egy polgári liberális párt kezébe adni a hatalmat, amely leteszi az alapjait jobb sorsra érdemes hazánkban egy valódi polgári társadalomnak és valódi piacgazdaságnak.

Vizsgálhatjuk a rendszerváltás óta eltelt több, mint két évtizedet, vagy akár az első világháború óta eltelt közel egy évszázadot, ilyen pártot nem találunk. Kétféle ideológiát emeltünk hatalomra az elmúlt száz évben kisebb-nagyobb időközönként váltakozva: baloldali, ész nélküli egyenlősítőt, meg kelet-európai értelemben vett jobboldali autoritert. Meg néha e kettő egészen bizarr keverékét. Nyilván egyszerű a magyarázat: soha nem volt Magyarországon számottevő polgárság; nagyon primitíven leegyszerűsítve: a sok képzetlen, tanulatlan, esélytelen nincstelen és a kevés, kisebb-nagyobb gazdasági, politikai hatalmát bizánci módon gyakorló "úr" egymás mellett éléséről szól a történelmünk.

Illetve szólt.

Az utóbbi hónapokban valahogy határozottan az van a levegőben, hogy ez az igen súlyos válsághelyzet, amelyben vagyunk, fordulópont lehet a történelmünk menetében. Akármennyire zűrzavaros volt ugyanis ez az elmúlt száz évünk, és bármennyire súlyosan tönkre is ment bele az országunk, egymás után többször is, azért az egymást követő ilyen-olyan rendszerekben az az egy közös megvolt, hogy egy torz, és nem nyugati típusú, de mégiscsak számában szépen lassan gyarapodó polgári osztályt hoztak létre. És persze a személyi összetétel egyéni tragédiák milliói keretében ugyancsak sűrűn változott, azért a Horthy-korszak polgárságának lakásaiba beköltöző későbbi kádári (kis)polgárság a szellemet, az igényt, a gyarapodási vágyat bizonyos szempontból átmentette. Egy torz, egyáltalán nem nyugati típusú, de létező polgársággal vágtunk neki a rendszerváltásnak. Annak a rendszerváltásnak, amely az összes félresikerültségével együtt egy valamit biztosan elért: hogy végre valódi nyugati szellemben, a nyugatihoz kísértetiesen hasonlító keretek között végre elkezdhetett kifejlődni egy valódi magyar polgárság. Az elmúlt 22 év a történelmünk során először egy viszonylag számos, viszonylag egységes elvárásokkal rendelkező és minden korábbinál nyugatiasabb polgári osztályt termelt ki nekünk szép csendben.

És pontosan erre a viszonylag homogén csoportra alapozva fordíthatjuk végre a fejlődés irányába Magyarország szekerét. Pontosan ezek azok a szavazók, akik évek óta nem találnak választható pártot maguknak, akiket a felmérések bizonytalanként, meg pártot nem választóként regisztrálnak, holott ők egyáltalán nem bizonytalanok, és igenis szeretnének pártot választani maguknak. Egy polgári liberális pártot. Egy olyat, amilyen még nem volt Magyarországon sem az elmúlt húsz évben, sem azt megelőzően.

Egy valódi, nyugati, polgári liberális pártot, amely a polgári jelző alatt a kiszámítható, korrekt, rendezett, átgondolt és karbantartott kereteket, liberalizmus alatt pedig a felvilágosodás józanságát, és a békés társadalmi együttélés hatékony ideológiáját érti. Tehát véletlenül sem a dölyfös, tanulatlan kelet-európai kiskirályt, és véletlenül sem a szabadelvűséget az anarchiával összekeverő nagyszívű belvárosi dilettánst.

Számunkra a polgári azt jelenti, hogy az életünket céllal éljük, magunk hozzuk meg a döntéseinket, mérlegelve döntünk az életünk fontos kérdéseiben, és a magunk által kijelölt úton határozottan megyünk végig. Ha pedig szükséges, akkor felülvizsgáljuk a döntéseinket, belátjuk a tévedéseinket és tanulunk belőlük. Keményen tanulunk, keményen dolgozunk, nem követelőzünk, hanem ésszel és szívvel keressük a helyünket a világban és a társadalomban. Tudjuk, hogy csak a teljesítmény vezethet sikerre, és csak a teljesítményt ismerjük el. Taszít minket a korrupció, a kiskapuk keresése, az őszintétlenség, a mellébeszélés, a gyávaság. Erkölcsi magaslaton állunk, a valódi európai, görög-római, zsidó-keresztény értékekben hiszünk: a kölcsönös tiszteletben, az egymás megbecsülésében, az együttműködésben, a teljesítményben, az egyéni felelősségben,a haza szeretetében, a közösségért hozott áldozatban, a jog uralmában, a hatalom korlátozásában, mert tudjuk, hogy csak ezen értékek középpontba állításával lehet teljes, boldog életet élni.

Számunkra a liberális azt jelenti, hogy hiszünk abban, hogy minden ember egyenlőnek születik, és egyenlő lehetőségek illetik meg arra, hogy a maga boldogságát keresse. De azt is tudjuk, hogy ez előtt a szabadság előtt kőkemény korlátként magasodik a mások szabadsága. Tudjuk, hogy nem olyan egyszerű a képlet, hogy a liberalizmus nevében a kisebbségnek mindig igaza van, és az elesettnek nincsenek kötelezettségei. Abban hiszünk, hogy a liberalizmus alapja a józan ész, és az a közös cél és érdek, hogy a társadalom minél több tagjának legyen valódi lehetősége a saját boldogságának a keresésére. A társadalom minél több tagjába pedig az elesetteken és a kisebbségben lévőkön kívül beletartozik a társadalom viszonylagosan jobb módú, illetve többségi része is.

Polgári liberálisok vagyunk, és egy polgári liberális pártra szeretnénk szavazni. Olyan politikusokra, akik az élet valamely területén már letettek valamit az asztalra, és a hazájuk, a köz iránt érzett felelősség miatt szeretnének hatalmat. És olyan programra, amely azt ígéri nekünk, hogy liberális demokráciaként rendezi be Magyarország politikai rendszerét és magántulajdonon, szabad versenyen és a vállalkozás szabadságán alapuló piacgazdaságként működteti a gazdaságunkat. Mindezt nem öncélúan, hanem azért, mert mi, magyar polgárok tudjuk, hogy e két rendszer párosítása tudja a legminőségibb élet lehetőségét kínálni mindnyájunknak. Nemcsak nekünk, akik ma talán ha 1-2 millióan lehetünk ebben az országban, hanem azoknak is, akik ezen új keretek között a következő évtizedekben hozzánk csatlakoznak, hogy 20-30 év múlva már megkerülhetetlenül a legszélesebb társadalmi csoport legyen a miénk. A miénk, magyar polgároké.