Inoffensus

Hónapokon belül másodszor vallotta meg kommunista hitét Illés Zoltán fideszes államtitkár. Állami monopóliummá tenné az időjárás-jelentést, mert mint legutóbb is, a szemétszállítás kapcsán, a profittal van baja.

A profit a számára - mint minden rendes kommunista számára - szitokszó, gyűlöletes jelenség, a leginkább pedig azért félelmetes, mert Illés Zoltán nem érti, hogy mi az. Nem ismeri a profit természetét, nem érti az egészet, így aztán retteg tőle. Ő a profitot valahogy úgy képzeli, hogy valaki jó olcsón megvesz valamit, majd anélkül, hogy bármi hasznosat csinált volna, jó drágán eladja, lehetőleg konkrétan be is csapva a szállítóját és a vevőjét egyaránt. Ő nem érti, hogy a profit nem csak úgy terem, nem csak úgy ott van magától, amit csak el kell venni, hanem éppen attól jön létre, hogy valaki valami értékteremtő munkát végez. Nem arról van szó, hogy a gonosz magáncégek a profitjukkal megkárosítják a vevőjüket, meg a konkurens állami szolgáltatót, hanem arról, hogy ha ezek a magáncégek nincsenek, és nem végzik el az értékteremtő munkát, akkor profit sincs, amit az állam elvehetne. Marhára nem mellesleg persze jó minőségű szolgáltatás, és elégedett vevő sincs, csak a buta, tehetetlen, kontraszelektált állami mamut, aki nem érti, hogy hova lett a profit.

Ilyenkor jön rá az egyszeri kommunista, akarom mondani fideszes államtitkár, hogy nagyobb a baj, mint gondolta, és a következő szektor államosításáról kezd el fantáziálni. Nagy elődei a negyvenes évek végén kicsit gyorsabban haladtak, Illés Zoltán szerencsénkre csak álmodozhat egy jó kis baráti azeri-kínai megszálló hadseregről, amely támogatná őt a profit keresésében és a nemzet boldogításában.

A regisztráció fölösleges és drága, de a demokráciának nem lesz tőle vége. Ami igazán antidemokratikus, az a folyamatos buta, cinikus "érvelés", ami hülyének tetteti a politikust, és hülyének nézi a választópolgárt.

Amikor először felmerült a választói névjegyzékbe történő regisztráció ötlete, azt mondtam, hogy kár ezen rágódni, mert igaz, hogy fölösleges, drága és kényelmetlen, de a demokráciának nem lesz tőle vége. Azt javasoltam, hogy a felháborodás helyett inkább a cselekvésen gondolkodjunk: hogyan fogunk mi magunk regisztrálni, illetve hogyan tudunk az ilyen-olyan okból akadályoztatott polgártársainknak segíteni ez ügyben. A lényeg úgyis az, hogy legközelebb is el kell menni szavazni, és mindenkinek a maga meggyőződése szerint választani, hogy a lehető leglegitimebb döntés szülessen.

A véleményem azóta sem változott, szerintem túl sok kreatív energiát pazarol a közvélemény erre a vitára, miközben a fontos dolgokról, hogy például mit és hogyan kellene és lehetne jobban csinálni, mint a Kormány, szinte egyáltalán nem esik szó. Egyetlen apróság miatt szólok hozzá mégis újra a kérdéshez, mégpedig azért, mert ez a bizonyos érvként felhozott butaság, amiről szó lesz, nem csak ebben az ügyben kering hónapok óta a nyilvánosságban, hanem szinte állandóan. A szóban forgó érvelés, mely a Fidesz részéről a regisztráció szükségességét hivatott alátámasztani a következő: azért kell bevezetni a Magyarországon élő, és ezáltal a népesség-nyilvántartásban szereplő állampolgárok számára is a kötelező előzetes regisztrációt, mert a külföldön élőknek ezt mindenképp meg kell tenniük, és „nem lehet az állampolgárok között különbséget tenni.” Ez az az érvelés, ami mintegy jolly jokerként hangzik el a legváltozatosabb ügyekben, és sokszor nehéz megállapítani, hogy az érvet használó tényleg nem érti, hogy mekkora butaságot beszél, vagy csak cinikusan ki akarja siklatni a beszélgetést a racionális vita vágányáról.

Ez a félrecsúszott „érvelés” a diszkrimináció tilalmán, mint fontos jogállami alapelven nyugszik, viszont teljesen félreértelmezi azt. A diszkrimináció tilalma ugyanis azt jelenti, hogy senkit nem szabad hátrányosan megkülönböztetni olyan tulajdonsága miatt, amelyről nem tehet, és amelyen nem tud változtatni. Tipikusan ilyen tulajdonsága az embernek a származása, a bőre színe, a családi háttere, a magassága, vagy, hogy mekkora az intelligencia-hányadosa, meg persze a hite. Világos tehát, hogy nem lehet azt mondani, hogy holnaptól csak a szőkék, vagy csak a 160 cm-nél magasabbak, vagy csak a katolikusok szavazhatnak. Ez akkor is káros lenne, ha nem lennénk 158 cm magasak, barna hajúak és evangélikusok, hiszen minden fajta diszkriminációt azért kell elleneznünk, mert ha egy ilyen gyakorlat elfogadottá válik, akkor csak idő kérdése, hogy mikor válunk mi magunk valamilyen módon a károsultjává.

De hogy jön ide a lakcím? A lakcím nem velünk született tulajdonságunk, és nem is olyan valami, amin ne lehetne változtatni. Olyannyira nem érv a lakcím a teljesen azonos eljárás mellett, hogy az eddigi, kétségtelenül demokratikus választójogi szabályozásban is voltak olyan elemek, amelyek a különböző lakcímű állampolgárok számára egymástól különböző eljárást írtak elő és különböző jogokat biztosítottak. Eltérő módon működött például eleinte a polgármesterek választása attól függően, hogy valaki 10.000 fő alatti lakosságszámú településen élt, megyeszékhelyen, vagy a fővárosban, mint ahogy az is a lakcímtől függött, hogy valaki szavazhatott-e megyei közgyűlési képviselőre, vagy nem. Nyilvánvalóan senkiben nem merülhetett fel komolyan, hogy mondjuk pécsi lakcíműként ő hátrányosan meg lenne különböztetve, mert nem szavazhat a főpolgármester-választáson, sőt volt olyan, amikor még a pécsi polgármester-választáson sem szavazhatott, mert a megyeszékhelyeken a képviselő-testület választotta a polgármestert, miközben kistelepüléseken közvetlenül a polgárok. Mindenki megértette, hogy attól még, hogy ugyanannak az államnak vagyunk a polgárai, vannak a településeink között olyan különbségek, amik alapján a választójogunkat is különböző módon gyakoroljuk. Magyarán különbséget tett a választójogi törvény az állampolgárok között, de nem diszkriminatív módon, hanem józan, gyakorlati szempontok miatt. Ettől senkinek nem sérültek a demokratikus jogai, ha például a pécsi polgár Budapestre költözött és a lakcím-változását is bejelentette, akkor a következő választáson már ő is szavazhatott a neki szimpatikus főpolgármester-jelöltre.

Ugyanígy teljesen természetesnek fogadjuk el az állampolgárok kor szerinti megkülönböztetését a nyugdíj-jogosultsággal, vagy az utazási és egyéb kedvezményekkel kapcsolatban. Elfogadjuk, hogy csak a 18. életévüket betöltött állampolgárok szavazhatnak, ahogyan csak a diákigazolvánnyal rendelkezők vehetnek olcsóbb buszbérletet és múzeumi belépőjegyet. Ez is egy durva megkülönböztetése az állampolgároknak, mégis elfogadjuk, mert szólnak mellette józan érvek, és a társadalmunk túlnyomó többsége szerint ez így megfelelő.

Pontosan ugyanez a helyzet a mostanában sokat emlegetett különbségtétellel, mely 1) a Magyarországon élő, 2) a külföldön élő, de magyarországi lakcímmel rendelkező, és 3) a külföldön élő és magyarországi lakcímmel nem rendelkező állampolgárok között jönne létre az egységes regisztrációs kötelezettség nélkül. Mivel az embernek nem vele született tulajdonsága, hogy a fenti három közül melyik csoportba tartozik, és ezt szabadon meg is változtathatja, így csak azon múlik, hogy a választójogi törvény milyen különbséget tesz a három csoport tagjai között, hogy mit diktál a józan ész és a praktikum, illetve, hogy az állampolgárok közössége mit tart elfogadhatónak. Nos, a józan ész és a praktikum, az egyes polgárra valamint a Kormányra háruló költségek minimalizálásának követelménye, sőt Matolcsy György kedvenc alapelve, a simplicity is amellett szól, hogy a Kormány használja a drágán fenntartott és jól működő meglévő népesség-nyilvántartást, és ne építsen fölösleges pénzkidobással még egy nyilvántartást, amelynek potenciálisan ugyanazok az állampolgárok lesznek a tagjai, viszont a létrejöttéhez az állampolgároknak valamilyen extra ügyintézési folyamatban a szabadidejük terhére részt kell venniük. Ha minden jól megy, akkor a magyarországi választópolgárok esetében a két adatbázis tökéletesen egyforma lesz, hiszen a Fidesz cinikus kijelentései szerint a cél a demokrácia kiszélesítése, ami annál nem nagyon lehet szélesebb, mint hogy minden nagykorú állampolgár tagja a választási névjegyzéknek. Lehetne egyébként szélesebb, ha például egyes nyugati demokráciák gyakorlatához hasonlóan a szellemi fogyatékosok is kapnának szavazati jogot, de ez most mellékes. A társadalmi elfogadottságról pedig annyit, hogy az új tervekről készült felmérések szerint a társadalom túlnyomó többsége határozottan elutasítja a regisztráció intézményét. Tehát „csak” az ésszerűség, a praktikum és a társadalmi elfogadottság nem teljesül a három feltétel közül.

A regisztráció fölösleges és káros, de nem akadályozza meg a szabad választásokat. El kell menni regisztrálni, aztán meg szavazni, bosszankodni fölösleges. Régen két fordulóban szavaztunk, most egyszer regisztrálunk, egyszer meg szavazunk, összességében nem lesz nagyobb fáradság. Nem a regisztráció antidemokratikus, hanem a cinikus, buta érvelés, ami le- és hülyének nézi a polgárokat. És ez nem csak ez ügyben és nem csak a Fidesz részéről napi rutin, hanem szinte a teljes magyar politikai osztályra jellemző. Ez az, amit el kell utasítani, jöjjön bármelyik oldalról. Amíg tűrjük, hogy buta, erkölcstelen és cinikus emberek gyakorolják a hatalmat Magyarországon, addig újra és újra ugyanezt fogjuk kapni.

Ha három szóban kellene összefoglalni, hogy 2010-ben miért büntették a választópolgárok példátlan mértékben az MSZP-t és az SZDSZ-t akkor ez a három szó lenne az. És pontosan ugyanez lesz a Fidesz veszte is.                                                                                                                                          

2002 és 2010 között évről évre fokozódóan tobzódott a butaság, egyre koncepciótlanabb, szakértelem-hiányosabb, alkalmatlan, buta emberek árasztották el az Országgyűlést, a Kormányt és környéküket, olyan emberek, akiknek láthatóan fogalmuk sem volt arról, hogy mi lenne a feladatuk és azt hogyan kellene elvégezniük. Nem volt képességük arra, hogy megértsék a rájuk bízott terület problémáit, hogy a problémák kezelésére értelmes, működőképes programokat dolgozzanak ki, és hogy ezeket a programokat hatékonyan, következetesen végre is hajtsák. Önmagában ez is óriási problémát jelentett az országnak, de hogy tetézzék a bajt, az MSZP-SZDSZ-kormányok alatt pozícióban lévő, többségükben buta emberek hada abból a szempontból is válogatott társaság volt, hogy egészen különös mértékű erkölcstelenség jellemezte őket. Az erkölcstelenségük nem merült ki abban, hogy nem szégyellték magukat a butaságuk és alkalmatlanságuk miatt, sőt ennek ellenére ragaszkodtak a pozícióikhoz. Mindent, amivel kapcsolatba kerültek, rögtön körüllengett a bűzös korrupció, elkerülhetetlenné vált a romlás, a károkozás, a hanyatlás, a tönkremenetel. Amivel pedig végképp teljesen lehetetlenné tették, hogy a választópolgárok esetleg megbocsáthassák két főbűnüket, az a végtelen cinizmusuk volt. A nyilvánvaló hazudozás, mellébeszélés, a társadalom napi szintű szembeköpése.

A magyar választópolgároknak ebből lett végtelenül elegük. Volt valami kiüresedettség-érzés a levegőben 2010-ben, a túlnyomó többség úgy érezte, hogy már nincs lejjebb, az MSZP-SZDSZ-kormányok nyolc év alatt annyira lezüllesztették az országot, hogy innen már csak felfelé vezethet az út. Ebben a hangulatban döntött úgy a szavazók többsége, hogy példátlan mértékben felhatalmazza a Fideszt a haza rendbetételére. Nem vártak a Fidesztől programot, nem volt fontos, hogy pontosan milyen módon képzelik az ország felvirágoztatását, mert a szocialistákból és a magukat liberálisnak nevezőkből annyira elég volt, hogy a többség automatikusan választotta az MSZP-n kívüli egyetlen kormányképes lehetőséget.

Sokat várt az ország a Fidesztől 2010-ben. És nem csak a rájuk szavazók, hanem azok is, akik nem tudtak rájuk szavazni, mert túlságosan jól emlékeztek a korábbi kormányzati ciklusuk „ellentmondásaira”. 2010 tavaszán a korábbi nihilt felváltotta egy reményteljes várakozás, mindenki várta a kibontakozást, az elindulást felfelé. Pár hónappal később aztán újra a nihil érzése töltötte be a levegőt, és bár akkor ez még lehetetlennek tűnt, a következő két évben ez a nihil csak fokozódott, a lezüllés érzete csak nőtt, a kilábalásba vetett hit pedig teljesen elfogyott. 2010-ben elképzelhetetlen volt, hogy lehet olyan, hogy a közvetlen haszonélvezőkön kívül bárki nosztalgiával legyen képes visszagondolni a 2010 előtti állapotokra. 2012-ben egyre többen éreznek így, és szögezzük le gyorsan, hogy ez természetesen nem az MSZP-SZDSZ-kormányok utáni vágyat jelenti, hanem annak a keserű felismerését, hogy a mostani állapotoknál még az a nyomasztó időszak is jobbnak tűnik utólag.

Három főbűne volt az MSZP-SZDSZ-kormányoknak, amelyeket nem tudtak a választópolgárok megbocsátani, és amiben legalább kicsi előrelépést vártak a Fidesztől. Ne legyen több butaság, erkölcstelenség és cinizmus. Okos, tisztességes, őszinte politikára vágyott az ország túlnyomó többsége: a Fidesz, az LMP és a Jobbik szavazói egyaránt. Ehhez képest a Fidesz pontosan ott folytatta, ahol az MSZP-SZDSZ abbahagyta. Szemernyit nem csökkent a butaság, az erkölcstelenség, vagy a cinizmus, sőt, hogy még elviselhetetlenebb legyen a hazánk állapota, e „szentháromság” mellé még felzárkózott a gátlástalanság és a korlátlan agresszió. Olyan dolgok történtek az elmúlt két évben, amelyeket korábban nem tudtunk el sem képzelni. A legképtelenebb pedig mind közül az, hogy a Fidesz politikusai, élükön Orbánnal mennyire nem értették meg a választópolgárok 2010-es elkeseredettségének okát. Ha a Fidesz legalább egy kicsit kevésbé bután, kevésbé erkölcstelenül és kevésbé cinikusan kormányoz, akkor semmi okuk nem lenne tartani a 2014-es választásoktól. Nem kellene a választási rendszert farigcsálniuk, mert alternatíva híján (az MSZP a törzsközönségén kívül továbbra is vállalhatatlan és 2014-ben is az lesz) a többség továbbra is rájuk szavazna, ahogyan ez még a mostani helyzetben is kitűnik a felmérésekből.

A probléma gyökere persze mélyen van: strukturálisan lehetetlen elvárás a Fidesztől az okos, tisztességes, őszinte politika. Egy tökéletesre csiszolt, folyamatos háborúra, expanzióra kihegyezett hatalmi gépezet nem alkalmas az okos kormányzásra. Ugyanaz a csapat, amelyik képes volt nyolc év alatt megsemmisítő vereséget mérni az SZDSZ-re, és közel megsemmisítőt az MSZP-re, egyszerűen nem volt képes működési módot váltani 2010-ben. Ehhez ugyanis a vezénylő tábornokot fel kellett volna váltania egy integráló személyiségű államférfinak, a végrehajtó mamelukok hadát pedig okos, szakmailag elismert, alkalmas, becsületes, független gondolkodásra képes szakpolitikusoknak. Mivel a meglévő személyektől lehetetlen elvárni, hogy egy csapásra megváltozzanak, így a Fidesznek ez a kultúraváltása csak közel teljes személycserével jöhetett volna létre, ami viszont irrealitás. Maradt tehát a buta, erkölcstelen, cinikus modus operandi, kiegészülve a győztes háborúk után elkerülhetetlen szabadrablással, a nyolc év alatt felgyűlt feszültséget levezetni hivatott gátlástalansággal és agresszivitással.

2014-ben a választók pontosan ugyanazon bűnök miatt fogják megbüntetni a Fideszt, amiért 2010-ben az MSZP-t és az SZDSZ-t. Nagy különbség persze, hogy két év múlva ez nem feltétlenül fog megsemmisítő vereséget jelenteni a Fidesz számára, hiszen a kétharmaddal hatékonyan tudják úgy alakítani a körülményeket – a meglévő, vagy potenciális versenytársak ellehetetlenítése, a választási részvétel indokolatlan korlátozása, stb. –, hogy minimalizálják a veszteségeiket. Ma még könnyen elképzelhető, hogy 2014-ben a Fidesz kormányon marad, de biztosan csak a teljes választóközönség töredékének támogatásával, ami azért mindenképp jelzésértékű és delegitimáló lesz. A Fideszre pedig hosszú távon olyan hatással lesz, mint az MSZP-re és az SZDSZ-re a minden áron elérendő 2006-os hazug győzelmük: elkerülhetetlenül a 2018-as megsemmisülés felé fogja lökni a pártot. Szintén a Fidesz rövidlátását, butaságát bizonyítja, hogy az MSZP-SZDSZ hibájából sem tanultak: ha Gyurcsányék 2006-ban nem ragaszkodnak olyan görcsösen a hatalomhoz, akkor lehet, hogy az ellenfelük megnyerte volna ugyan 2006-ban a választást, de biztosan nem kapott volna kétharmadot. Az is könnyen lehet, hogy 2010 óta újra az MSZP-SZDSZ kormányozna, az viszont mindenképp eléggé valószínű, hogy mindkét párt képviselői nagyobb létszámmal ülnének az Országgyűlésben. Nem mellékesen a haza is jobb minőségű és kiegyensúlyozottabb politikát kaphatott volna, a kétharmaddal járó mindent felforgató őrületet legalábbis biztosan elkerüljük. 

Persze ezen összefüggések megértéséhez olyan szemléletre lenne szükség, amely a Fidesz vezetőinek nem sajátja. Magyarország halad tehát a sorozatban második elvesztegetett évtized kiteljesítése felé, elkerülhetetlennek látszik az alapos lecke a társadalmunk számára ahhoz, hogy a címadó „szentháromság”-tól végleg búcsút vegyünk és majd valamikor 2018 után elinduljunk a nyugatias, polgári fejlődés útján.

Beérett a Fidesz tízéves munkájának gyümölcse. Gyönyörű, érett narancsként mosolyog ránk mindannak az eredménye, ahogyan ez a párt az elmúlt tíz évben működött. Ültettek egy fát, és most zavartan mustrálják a hatalmas gyümölcsöt.

Az első lépés - a narancsmag beszerzése - az volt, amikor a 2002-es választásokra készülődve a Fidesz a megelőző négyéves kormányzása sikerét helytelenül értékelte. Helyesen látták, hogy egész jól állt az ország a ciklus végén, csak azt nem elemezték ki kellőképpen, hogy ebben a relatív sikerben mekkora szerepe volt a saját teljesítményüknek, és mekkora a megelőző, illetve az aktuális körülményeknek. A kormányzásban követtek ugyan el hibákat, de ezek nem voltak korrigálhatatlanok. A súlyos hibák - melyekért a büntetést végül meg is kapták a választópolgároktól -, jellemzően puha, szimbolikus ügyek voltak, a hidegen csillogó arrogancia és gátlástalanság, ahogyan mindenki mással viselkedtek. Elismerésre méltó tehát, hogy érdemben nem rontottak sokat az ország lehetőségein, hanem hagyták, hogy a kedvező előzmények után és körülmények között az ország kihozza magából a fejlődést. A Fidesz viszont valószínűleg őszintén elhitte, hogy az ő egyedüli teljesítményüknek köszönhető az eredmény. Ez volt a kezdeti, hatalmas hiba, amelyből aztán minden további hiba következett. Az ekkor elmaradt józan, tudományos igényű elemzés és helyzetértékelés, illetve az azt helyettesítő önhittség és kölcsönös vállveregetés jelentette a mag beszerzését, amelyet az elveszített választások után rögtön el is ültettek.

Rossz helyzetértékeléssel vágtak neki a választásoknak, így a választási vereség értékelése is eleve rossz alapokon nyugodott. Mivel ők úgy tudták - arról győzték meg magukat -, hogy 1998-tól 2002-ig mindent a legkiválóbban csináltak, és az eredmények szerintük éppen ezt igazolták, így a választási vereséget ki nem érdemelt, igazságtalan sorscsapásként minősítették. Tíz évvel ezen esemény után is olvasni olyan értékelést, hogy "a jobboldal igazságérzetében mélyen megsértetté vált (joggal)". Egy nyugati polgár számára nehezen értelmezhető ez a gondolat. Hogyan válhat igazságérzetében joggal (!) sértetté egy politikai közösség attól, hogy elveszít egy választást? Nyilván nem örül senki a vereségnek, de a józan ember ezen nem megsértődik, hanem kielemzi, hogy mit tehetett volna ő maga másképp, illetve mit fog legközelebb másképp tenni, ahhoz, hogy egy ilyen vereség elkerülhető legyen. Persze éppen ez, a józanság hiányzott a leginkább a Fidesz viselkedéséből. Az a párt, amely 1998-ban még messze a mezőny előtt járt értelemben, nyugatias, racionális gondolkodásban, 2002-re valahogy teljesen elvesztette ezeket a képességeit. Az érzelmi alapú, az okos elemzést mellőző, második - a választási vereséget követő - téves helyzetértékelés 2002-ben a mag elültetését jelentette, amelyet aztán már csak locsolni kellett, és a következő években szépen kifejlődött a narancsfa.

Locsolták is a magot buzgón. Egyszerű volt a dolguk, hiszen önkéntesen választottak maguknak egy egyszerű világmagyarázatot. A gondolkodás képességét és örömét buzgó vakhitre cserélték. Elég volt hinni abban, hogy ők a jók, a többiek meg a gonoszok. Így aztán rendkívül egyszerűvé vált az élet. Nem kellett az MSZP-SZDSZ-kormányok mégoly buta cselekedeteit elemezni, kihámozni belőle az értelmes, támogatható részeket, és okosan érvelve rávenni az ellent arra, hogy a nyilvánvalóan rossz javaslatokat ne valósítsák meg. Nem kellett gondolkodni, elég volt elmondani a tv-ben, hogy a kormány javaslata rossz, és ők ennek pontosan az ellenkezőjét szeretnék. Nem azért, mert az kimutathatóan előrébb viszi az ország fejlődését, hanem azért, mert ellentétes a kormányjavaslattal, amely csak rossz lehet. Ők ekkorra már annyira hittek abban, hogy elég jót akarni - és jót csak ők akarhatnak, hiszen a többiek definíció szerint gonoszok -, hogy ez a hit automatikusan semlegesített minden, az ellenfél oldaláról érkező - vagy akár a saját oldalukról érkező, de a fősodorból kilógó - gondolatot. A nyolcévnyi MSZP-SZDSZ-kormányzás minősíthetetlenül gyenge volt, rendkívüli mértékben rombolta az országot és egyenesen vezetett ide, ahol most tartunk. A Fidesz nélkül azonban nem sikerülhetett volna ennyire mélyre süllyednünk. A Fidesz "érdeme" abban rejlett, hogy favágó módjára aprították az ellenoldalról érkező - mégoly ritka, de időnként azért előforduló - olyan javaslatokat is, amelyek az ország javát szolgálták volna. Ez volt a narancsfa locsolásának az egyik módja.

A narancsfa locsolásának - a tévúton való büszke menetelésnek - a másik módja a kontraszelekció volt. Az a kontraszelekció, amely a folyamat természetes részeként következett az előbbiekből. Biztosan voltak a Fideszben, illetve a párt körül olyanok, akik a 2002-es vereség után már látták az új gondolkodásmód hibáját. Biztosan szóltak is, majd türelmesen vártak, hogy megváltozzanak a dolgok. De a Fidesz a rá jellemző határozottsággal és önhittséggel menetelt tovább előre az egyre sötétebb zsákutcában. És a 2006-os vereség sem hozott józanodást. Ekkor már négy éve volt gyakorlat a nyilvánvaló ostobaságok szajkózása, és nem látszott rá remény, hogy felhagyjanak vele. A többre hivatott fideszes politikusok és Fidesz-közeli szakemberek, támogatók legkésőbb ekkor megértették, hogy nem lesz változás, Orbán Viktor vezényletével ez a csapat elmegy a zsákutca végéig, nagyot koppan a falon, és még akkor sem fog megfordulni, hanem majd megpróbálja lebontani azt. Évről évre mind többen távolodtak a Fidesztől, és főleg Orbán Viktor közvetlen környezetéből az értelmes emberek, akik túl széles látókörűek voltak ahhoz, hogy elfogadjanak egy olyan világmagyarázatot, hogy "mi vagyunk a jók, mi tudjuk, hogy jót akarunk, így mindenki aki nekünk ellentmond az csak a gonoszt képviselheti". A helyüket pedig évről évre töltötték be a gyorsuló ütemben süllyedő szellemi színvonalú pártkatonák. Csupa olyan ember - tisztelet a nagyon kevés kivételnek -, akik egyéb képesség híján a puszta lojalitásukat tudták csak felajánlani Orbánnak, és így találta meg a zsák a foltját.

Orbán Viktor egy rendkívül tehetséges ember, kiugró vele született intelligenciával. Ez a magas szintű gondolkodási képesség színes, társadalmi rétegeken keresztül vezető korai életúttal párosult, ami alkalmassá tette, hogy jól ráérezzen arra, amit magyar népléleknek nevezünk. Egy nagy formátumú, a hazát eredményesen szolgáló politikus lehetett volna belőle, ha a fentiek mellé szélesebb körű műveltséget, és ami talán még ennél is fontosabb, nagyobb élet- és munkatapasztalatot szerzett volna, mielőtt politikai pályára lép. Így azonban az egyik legveszélyesebb kombináció jött létre nála: rendkívüli intelligencia vegyült féltudással, félműveltséggel, tapasztalatlansággal és a mindebből fakadó rendkívüli akaratossággal, gátlástalansággal valamint a veszíteni tudás képességének elképesztő hiányával. Egy ilyen ember mellett csak azok tartanak ki hosszútávon, akiknek nincsenek más lehetőségeik. Számukra az, amit egy ilyen vezető farvizén evickélve elérhetnek, bőven több, mint amit a saját képességeik és tudásuk alapján kínálna nekik az élet, így részükről logikus döntés a vezérrel való sodródás, a mellette végsőkig való kitartás. Ezzel sem lenne komoly probléma, ilyen emberekre is szükség van, egy bölcs vezető megtalálja az ő helyüket is a csapatban. Bölcsesség híján viszont ezek az emberek tanácsadók, közhivatalnokok, képviselők, államtitkárok, vagy miniszterek lesznek, a köztársasági elnöki pozíció korábbi meggyalázásáról már nem is beszélve. Buta de szorgalmas és lojális emberek szolgáltak vakon egy gátlástalan, önhitt vezért, és locsolták a narancsfát nap nap után.

2010-re már az egykor brillírozó, tehetséges vezető is hozzábutult a maga köré gyűjtött csapathoz, és addig veregették egymás vállát egy-egy "jól sikerült" tv-interjú után, hogy maguk is elhitték, hogy csuklóból kirázzák a kormányzást. Hiszen "ment az magától" 1998 és 2002 között is. Elég jót akarni, az meg megy. Hát megy, most már két éve megy a jót akarás. Az eredményét mindannyian látjuk magunk körül. Mosolyog ránk az érett narancs, tízévnyi következetes munka produktuma. Lassan túléretté válik, leesik a fáról és megrohad. A nihil, az általános pusztulás és rohadás majd elemészti a fát is. A józan magyar társadalom megkönnyebbül majd, feljegyzi ezt a történetet a kollektív emlékezetébe és ezzel is tapasztaltabb lesz. Soha többet nem engedi, hogy valaki narancsmagot ültessen a fejébe.