Inoffensus

A regisztráció fölösleges és drága, de a demokráciának nem lesz tőle vége. Ami igazán antidemokratikus, az a folyamatos buta, cinikus "érvelés", ami hülyének tetteti a politikust, és hülyének nézi a választópolgárt.

Amikor először felmerült a választói névjegyzékbe történő regisztráció ötlete, azt mondtam, hogy kár ezen rágódni, mert igaz, hogy fölösleges, drága és kényelmetlen, de a demokráciának nem lesz tőle vége. Azt javasoltam, hogy a felháborodás helyett inkább a cselekvésen gondolkodjunk: hogyan fogunk mi magunk regisztrálni, illetve hogyan tudunk az ilyen-olyan okból akadályoztatott polgártársainknak segíteni ez ügyben. A lényeg úgyis az, hogy legközelebb is el kell menni szavazni, és mindenkinek a maga meggyőződése szerint választani, hogy a lehető leglegitimebb döntés szülessen.

A véleményem azóta sem változott, szerintem túl sok kreatív energiát pazarol a közvélemény erre a vitára, miközben a fontos dolgokról, hogy például mit és hogyan kellene és lehetne jobban csinálni, mint a Kormány, szinte egyáltalán nem esik szó. Egyetlen apróság miatt szólok hozzá mégis újra a kérdéshez, mégpedig azért, mert ez a bizonyos érvként felhozott butaság, amiről szó lesz, nem csak ebben az ügyben kering hónapok óta a nyilvánosságban, hanem szinte állandóan. A szóban forgó érvelés, mely a Fidesz részéről a regisztráció szükségességét hivatott alátámasztani a következő: azért kell bevezetni a Magyarországon élő, és ezáltal a népesség-nyilvántartásban szereplő állampolgárok számára is a kötelező előzetes regisztrációt, mert a külföldön élőknek ezt mindenképp meg kell tenniük, és „nem lehet az állampolgárok között különbséget tenni.” Ez az az érvelés, ami mintegy jolly jokerként hangzik el a legváltozatosabb ügyekben, és sokszor nehéz megállapítani, hogy az érvet használó tényleg nem érti, hogy mekkora butaságot beszél, vagy csak cinikusan ki akarja siklatni a beszélgetést a racionális vita vágányáról.

Ez a félrecsúszott „érvelés” a diszkrimináció tilalmán, mint fontos jogállami alapelven nyugszik, viszont teljesen félreértelmezi azt. A diszkrimináció tilalma ugyanis azt jelenti, hogy senkit nem szabad hátrányosan megkülönböztetni olyan tulajdonsága miatt, amelyről nem tehet, és amelyen nem tud változtatni. Tipikusan ilyen tulajdonsága az embernek a származása, a bőre színe, a családi háttere, a magassága, vagy, hogy mekkora az intelligencia-hányadosa, meg persze a hite. Világos tehát, hogy nem lehet azt mondani, hogy holnaptól csak a szőkék, vagy csak a 160 cm-nél magasabbak, vagy csak a katolikusok szavazhatnak. Ez akkor is káros lenne, ha nem lennénk 158 cm magasak, barna hajúak és evangélikusok, hiszen minden fajta diszkriminációt azért kell elleneznünk, mert ha egy ilyen gyakorlat elfogadottá válik, akkor csak idő kérdése, hogy mikor válunk mi magunk valamilyen módon a károsultjává.

De hogy jön ide a lakcím? A lakcím nem velünk született tulajdonságunk, és nem is olyan valami, amin ne lehetne változtatni. Olyannyira nem érv a lakcím a teljesen azonos eljárás mellett, hogy az eddigi, kétségtelenül demokratikus választójogi szabályozásban is voltak olyan elemek, amelyek a különböző lakcímű állampolgárok számára egymástól különböző eljárást írtak elő és különböző jogokat biztosítottak. Eltérő módon működött például eleinte a polgármesterek választása attól függően, hogy valaki 10.000 fő alatti lakosságszámú településen élt, megyeszékhelyen, vagy a fővárosban, mint ahogy az is a lakcímtől függött, hogy valaki szavazhatott-e megyei közgyűlési képviselőre, vagy nem. Nyilvánvalóan senkiben nem merülhetett fel komolyan, hogy mondjuk pécsi lakcíműként ő hátrányosan meg lenne különböztetve, mert nem szavazhat a főpolgármester-választáson, sőt volt olyan, amikor még a pécsi polgármester-választáson sem szavazhatott, mert a megyeszékhelyeken a képviselő-testület választotta a polgármestert, miközben kistelepüléseken közvetlenül a polgárok. Mindenki megértette, hogy attól még, hogy ugyanannak az államnak vagyunk a polgárai, vannak a településeink között olyan különbségek, amik alapján a választójogunkat is különböző módon gyakoroljuk. Magyarán különbséget tett a választójogi törvény az állampolgárok között, de nem diszkriminatív módon, hanem józan, gyakorlati szempontok miatt. Ettől senkinek nem sérültek a demokratikus jogai, ha például a pécsi polgár Budapestre költözött és a lakcím-változását is bejelentette, akkor a következő választáson már ő is szavazhatott a neki szimpatikus főpolgármester-jelöltre.

Ugyanígy teljesen természetesnek fogadjuk el az állampolgárok kor szerinti megkülönböztetését a nyugdíj-jogosultsággal, vagy az utazási és egyéb kedvezményekkel kapcsolatban. Elfogadjuk, hogy csak a 18. életévüket betöltött állampolgárok szavazhatnak, ahogyan csak a diákigazolvánnyal rendelkezők vehetnek olcsóbb buszbérletet és múzeumi belépőjegyet. Ez is egy durva megkülönböztetése az állampolgároknak, mégis elfogadjuk, mert szólnak mellette józan érvek, és a társadalmunk túlnyomó többsége szerint ez így megfelelő.

Pontosan ugyanez a helyzet a mostanában sokat emlegetett különbségtétellel, mely 1) a Magyarországon élő, 2) a külföldön élő, de magyarországi lakcímmel rendelkező, és 3) a külföldön élő és magyarországi lakcímmel nem rendelkező állampolgárok között jönne létre az egységes regisztrációs kötelezettség nélkül. Mivel az embernek nem vele született tulajdonsága, hogy a fenti három közül melyik csoportba tartozik, és ezt szabadon meg is változtathatja, így csak azon múlik, hogy a választójogi törvény milyen különbséget tesz a három csoport tagjai között, hogy mit diktál a józan ész és a praktikum, illetve, hogy az állampolgárok közössége mit tart elfogadhatónak. Nos, a józan ész és a praktikum, az egyes polgárra valamint a Kormányra háruló költségek minimalizálásának követelménye, sőt Matolcsy György kedvenc alapelve, a simplicity is amellett szól, hogy a Kormány használja a drágán fenntartott és jól működő meglévő népesség-nyilvántartást, és ne építsen fölösleges pénzkidobással még egy nyilvántartást, amelynek potenciálisan ugyanazok az állampolgárok lesznek a tagjai, viszont a létrejöttéhez az állampolgároknak valamilyen extra ügyintézési folyamatban a szabadidejük terhére részt kell venniük. Ha minden jól megy, akkor a magyarországi választópolgárok esetében a két adatbázis tökéletesen egyforma lesz, hiszen a Fidesz cinikus kijelentései szerint a cél a demokrácia kiszélesítése, ami annál nem nagyon lehet szélesebb, mint hogy minden nagykorú állampolgár tagja a választási névjegyzéknek. Lehetne egyébként szélesebb, ha például egyes nyugati demokráciák gyakorlatához hasonlóan a szellemi fogyatékosok is kapnának szavazati jogot, de ez most mellékes. A társadalmi elfogadottságról pedig annyit, hogy az új tervekről készült felmérések szerint a társadalom túlnyomó többsége határozottan elutasítja a regisztráció intézményét. Tehát „csak” az ésszerűség, a praktikum és a társadalmi elfogadottság nem teljesül a három feltétel közül.

A regisztráció fölösleges és káros, de nem akadályozza meg a szabad választásokat. El kell menni regisztrálni, aztán meg szavazni, bosszankodni fölösleges. Régen két fordulóban szavaztunk, most egyszer regisztrálunk, egyszer meg szavazunk, összességében nem lesz nagyobb fáradság. Nem a regisztráció antidemokratikus, hanem a cinikus, buta érvelés, ami le- és hülyének nézi a polgárokat. És ez nem csak ez ügyben és nem csak a Fidesz részéről napi rutin, hanem szinte a teljes magyar politikai osztályra jellemző. Ez az, amit el kell utasítani, jöjjön bármelyik oldalról. Amíg tűrjük, hogy buta, erkölcstelen és cinikus emberek gyakorolják a hatalmat Magyarországon, addig újra és újra ugyanezt fogjuk kapni.