Inoffensus

Töprengek, gondolkodom, igyekszem korlátok nélkül. Általánosítok, véleményt alkotok, és mindezt le is írom. E-mail a szerzőnek: inoffensusblog [kukac] gmail [pont] com

Utolsó kommentek

  • lucasso: Gondolatok a munkaalapú gazdaságról hu.blastingnews.com/hir/2015/05/gondolatok-a-munkaalapu-gazdasagrol-00385477.html (2015.05.17. 15:20) A polgárok hova álljanak?
  • : "Szomorú, fájdalmas, de az LMP-re szavazok." Orrbefogva, nem? :( Én egyre kevésbé vagyok velük megelégedve: boszorkanyvadasz.blogspot.hu/2014/10/ideje-elpusztulnia.html (2014.10.20. 11:50) A polgárok hova álljanak?
  • vomit: a vilagforradalmat mas emberek iranyitottak es iranyitjak, mint azt gondolnank. oroszorszag nem a forrasa, hanem az elso aldozata volt. hala istennek, 70 evi labadozas utan immunissa valtak ra. Inf... (2013.07.15. 14:22) Nincs különbség
  • Kuviklacz: @OrizaTriznyak: Ezt elbuktam (mentségemre, csak felolvasásban hallottam, és nem gyerekként). De Lázár Ervinként valamely rejtélyes okból. (2013.06.23. 23:13) Polgári szemmel 2014 reménytelen
  • OrizaTriznyak: @Kuviklacz: Köszönöm, hogy egyet értesz, ugyanígy gondolom! (Off: moly.hu/konyvek/csukas-istvan-oriza-triznyak ) (2013.04.23. 09:57) Polgári szemmel 2014 reménytelen
  • Utolsó 20

Címkék

1998 (1) 2002 (1) 2010 (4) 2014 (9) 2018 (2) 4k (1) ady endre (1) aktivitás (1) alkalmatlanság (1) alkotmány (1) államosítás (1) antiszemitizmus (1) baja ferenc (1) bajnai gordon (2) bankszövetség (1) bokros lajos (1) botrány (1) butaság (4) cigányság (1) cinizmus (4) demokrácia (5) diákok (1) diktatúra (3) dilettantizmus (1) dinamika (1) diszkrimináció (1) dk (3) együttműködés (1) együtt 2014 (1) ellenzék (1) elvtelenség (1) erkölcstelenség (3) erőszak (1) eu (2) felsőoktatás (1) fidesz (16) fodor gábor (3) gazdaság (1) gyurcsány ferenc (4) hatalom (1) hazugság (5) hétköznapi kultúra (1) hiteltelenség (1) (1) illés zoltán (1) illiberalizmus (1) index (1) jávor benedek (1) jobbik (4) kádár-rendszer (2) karácsony gergely (1) kelet (1) kézi vezérlés (1) kiss péter (1) kommunikáció (1) kommunizmus (3) kontraszelekció (1) kormányzás (1) kövér lászló (1) kuncze gábor (2) lendvai ildikó (2) liberalizmus (3) lmp (5) magyarország (13) magyar bálint (1) március 15. (1) matolcsy györgy (2) mdf (1) média (1) mesterházy attila (2) momentum (1) mszp (7) mutyi (1) nagyvállalat (1) nemzet (2) nemzeti ünnep (1) néplélek (4) ner (2) önkény (1) orbán viktor (12) passzivitás (1) pető iván (1) piac (1) pintér sándor (1) pmp (1) polgári liberalizmus (1) polgárság (5) populizmus (3) profit (2) puch lászló (2) radikalizmus (1) rasszizmus (1) regisztráció (2) rendszer (1) rogán antal (1) schiffer andrás (1) simicska lajos (2) statika (1) szanyi tibor (1) szdsz (5) szekeres imre (1) sziget (1) szociálliberalizmus (1) tandíj (1) tek (1) teljesítmény (3) törökország (1) tüntetés (2) választás (4) válság (1) vezetés (1) vlagyimir putyin (1)

Linkblog

09.
március

Pártőrség

Inoffensus  |  4 komment

Az alábbi bekezdéseket tendenciózusan és szubjektíven válogattam a Wikipédia Sturmabteilung című bejegyzéséből. Kiemelések tőlem.

Az NSDAP első rendfenntartó csapata a Saalschutz (röviden SS) nevet kapta. (Jelentése: teremvédők). Ezt egyre többször vetették be a termekben folyó csatározásokban. Ebből fejlődött ki később az új neve, a Sturmabteilung (röviden SA). Ez verőlegények csapatát fedi, akik a baloldali pártokkal vívott utcai „összecsapásokban” kaptak feladatot. A párton belüli SA rendfenntartó csapatok arra szolgáltak, hogy a Hitler körüli vezető káderek céljait a helyi pártszervezetekben keresztülvigyék.

1921 november 4-én kapta meg hivatalosan az NSDAP gyűlés-őrsége a „Sturmabteilung” címet egy hatalmas müncheni sörözőben, a Hofbräuhaus-ban tartott nagy rendezvény alkalmából, melyet a nácik utólag „terem csatának” neveztek el. Az SA-nak most a feladata az lett volna, hogy az NSDAP hivatalos gyűléseit védje és őrizze, azonban továbbfejlődött, és a politikai ellenfelek megfélemlítését végző harci szövetséggé lett.

Az SA fő feladatköre Hitler akaratának megfelelően felvonulásokból és a politikai ellenfelek elleni „civil” erőszakos támadásokból állt. Ezekhez tartoztak elsősorban a KPD és az SPD tagjai, akik ellen utcai csatákban harcoltak, a kommunista Roter Frontkämpferbund (Vörös Frontharcosok Szövetsége)és a szociáldemokrata indítású köztársaságiak Reichsbanner Schwarz-Rot-Gold (Fekete-vörös-arany Birodalmi Zászló) paramilitáris szervezetei, de úgyszintén zsidók és keresztények, mint a Kolpingjugend (Kolpingról elnevezett, ma is létező katolikus egylet) tagjai ellen.

A „Reichstagsbrandverordnung” (rendelkezés a Reichstag égése kapcsán) közvetlenül az 1933. február 28-i tűzeset után és néhány nappal a képviselő-választások előtt jelent meg. Ezzel a weimari alkotmányban rögzített alapvető jogokat gyakorlatilag hatályon kívül helyezték, és lehetővé tették az NSDAP politikai ellenfeleinek legalizált üldözését a rendőrség és az SA számára.

Hitler számára az SA épp annak terrorja miatt a hatalomátvétel első fázisában rendkívül hasznos volt. Segítségével meg tudta félemlíteni és terrorizálni az ellenlábasait, másrészt a konzervatív erők előtt lehetővé tette számára, hogy mint egyetlen az SA-t visszafogni képes személy lépjen fel. Ha a körülmények azt kívánták, azzal fenyegetett közvetve, hogy az SA-nak tényleg szabad kezet fog adni, ha nem, akkor megígérte, szelídebbre fogja majd őket. Taktikájával elérte, hogy a konzervatívok elfogadták a terrort és ráadásul díjazták neki, hogy ezt a terrort „egy elviselhető szinten” tudja tartani.

Címkék: erőszak diktatúra

4 komment

A kommunista proletárdiktatúra célja mindig ugyanaz: korlátlanul kiterjeszteni az állam befolyását az élet minden területére, az egyén és a társadalom szabadságának a kárára. Ennek érdekében van, hogy ateistának és internacionalistának, máskor vallásosnak és nacionalistának sminkeli magát.

A kommunista proletárdiktatúrában az államhatalom egy önhitt és voluntarista szűk kör kezében összpontosul, melyet kontraszelektált, képzetlen, műveletlen, erkölcstelen és buta funkcionáriusok hada hord a vállán, így a kommunista proletárdiktatúra kevesek magán céljai és ambíciói érdekében áldozza fel és semmisíti meg a közösségi, össztársadalmi, nemzeti célokat, érdekeket és értékeket.

A kommunista proletárdiktatúra agitprop gépezete mindig a széles tömegektől eredezteti legitimációját, a dolgozó népet szolgálja, leveszi annak válláról a rezsi és az egyéni szabadság terheit. Az adottságoktól függetlenül egyforma vízdíjat, egyforma iskolát, egyforma időjárás-jelentést és egyforma életet ígér, egy konform, szürke, silány, nyomasztó világot. Egy többségében kommunista érzelmű társadalomban ezek az igéretek termékeny talajra hullanak, ilyen országban a kommunista proletárdiktatúra viszonylag hosszan, egyéni léptékkel mérve fájdalmasan hosszan rendezkedhet be.

A kommunista proletárdiktatúra mindig épp egy karnyújtásnyira van csak a teljes győzelemtől, a mindenki mást maga mögé utasító, átütő sikertől. A nyilvánvaló kudarcot pillanatnyinak tekinti, mely az ellenség aknamunkájának a következménye. A kommunista proletárdiktatúra élcsapata soha nem hibázhat, (ön)hitük szerint az élet minden területének legnagyobb szakértői ők.

A kommunista proletárdiktatúra folyton a Nyugat hanyatlásáról, meg a tőkések, szelvényvagdosók és spekulánsok rohadásáról beszél. Példaképe a dicső Kelet, ahol központi akarat van, erő és jó szándék. Mivel az ostoba nép ennek ellenére mégis nyugatra vágyik, ezért a határok lezárásával, az emberek röghöz kötésével védi meg őket saját maguktól.

A kommunista proletárdiktatúra végeredménye mindig ugyanaz: lecsúszás, agónia, kilátástalanság, boldogtalan és élhetetlen ország, elvesztegetett évtizedek után lassú és fájdalmas ébredés. Látszatkeresztény és nacionalista, vagy ateista és internacionalista - nincs különbség. A kommunista az kommunista, a proletárok diktatúrája az proletárok diktatúrája így is, úgy is.

Címkék: kommunizmus butaság diktatúra erkölcstelenség kontraszelekció

1 komment

Kilépnek a szocialistákkal együttműködni vágyók az LMP-ből, mert képtelenek elfogadni pártjuk demokratikus döntését. Kapott az LMP egy utolsó esélyt a fennmaradásra.  

Az "együttműködők" sorsa könnyen megjósolható: feloldódás a szocialista sártengerben, a Baja Ferenctől Kiss Péteren át Lendvai Ildikóig terjedő alaktalan mutyiamőbában, a pillanatnyilag a jóindulattal is maximum középszerűnek, reálisan opportunista intrikusnak nevezhető egyszer használatos kicsi ólomkatonára hasonlító elnök által vezetett MSZP-ben. Jávor és Karácsony se nem okosabb, se nem gerincesebb Fodor Gábornál, Magyar Bálintnál, vagy Pető Ivánnál, hogy Mécset meg Kunczét már ne is említsük, pedig náluk azért nem tűnik nehéznek okosabbnak és gerincesebbnek lenni. Ugyanazok az érvek, ugyanazok a mellékízek, és ugyanaz a jövő. Ezek a srácok kiiratkoztak a komolyan vehető és mégoly kevéssé, de mégis hiteles politikusok szűk táborából. Aki szocialisták közé keveredik, ne csodálkozzon, ha megeszi Szekeres Imre vagy Szanyi kapitány.       

Maradt tehát Schiffer, akit lehet és kell is kritizálni, de hogy ma az ő álláspontja áll közelebb a pártja nevében is megfogalmazott küldetéséhez, az kétségtelen. Azok a lelkes, naiv, dilettáns és tapasztalatlan amatőrök, akik néhány éve létrehozták az LMP-t, - és azok a százezrek, akik 2009-ben és 2010-ben rájuk szavaztak -, pont azt az akkor már 6-7 éve szétterülő szocialista nihilt utasították el a leginkább, aminek a jelenlegi kétharmad az egyenes következménye. Akik ezt 3-4 évvel később képesek teljesen elfelejteni, és egy orbáni típusú "cél szentesíti az eszközt, a Gonosz ellen mindent lehet" érveléssel éppen egy Mesterházy-Bajnai-brigádban látni a hazánkat az évszázados gödörből kivezetni hivatott kiutat, nos, ők valószínűleg eleve tévedésből léptek be az LMP-be, hiszen az SZDSZ akkor még élt, ha már nem is virult.

Felelős (ki)lépésükkel viszont azt az utolsó esélyt adják meg az LMP-nek, amellyel okosan élve még az is lehet, hogy túlél a megtisztult párt. Ez az esély persze továbbra sem túl nagy, de az alternatívához - a nullához - képest mindenképp nagyobb. A letisztult identitáson és küldetésen kívül a sikerhez kellene még az LMP-be világos jövőkép, stratégia, és az ezeket megfogalmazó és végrehajtó sok okos, tapasztalt, professzionális ember, csupa olyan, akik ebből a pártból mindig is a legjobban hiányoztak. Nagyon nagy szerencse kellene tehát ahhoz, hogy az LMP ebből az utolsó esélyből kihozzon valamit. Viszont akik munka, tudás és szerencse híján ezzel az LMP-vel fognak elbukni, azok legalább emelt fővel bukhatnak; akár még egyfajta előképszerepre is számíthatnak majd a következő évtizedek eljövendő friss kezdeményezései számára.

A kétségtelenül jobb sorsra érdemes Jávort, Karácsonyt és társaikat pedig majd az elrettentő példák között fogják sorolni, ott a Simicska-Puch-szövetkezet egyszerű teherhordói között.

Címkék: mszp szdsz szekeres imre fodor gábor orbán viktor kiss péter lendvai ildikó simicska lajos bajnai gordon kuncze gábor 2014 magyar bálint pető iván karácsony gergely szanyi tibor lmp baja ferenc mesterházy attila puch lászló schiffer andrás jávor benedek

5 komment

Az Idősügyi Tanács tegnapi ülésén Orbán Viktor meglepő kijelentést tett.  Azt ígérte, hogy ő személyesen fogja eldönteni minden egyes érintett közalkalmazott esetében, hogy az illető dolgozhat-e nyugdíjasként tovább, ha a Kormánynak szüksége van rá.  Ez a fajta kézi vezérlés egy párszáz fős cégnél is tarthatatlan lenne, nem egy 800 ezer főt alkalmazó államnál.  Ha Orbán HR-menedzserkedik, akkor mégis ki kormányoz?

Ha nem személyesen a miniszterelnök mondaná, és nem lenne róla videófelvétel, akkor nem lennék hajlandó elhinni, hogy ez igaz.  Egy közepes méretű európai ország miniszterelnöke HR-középvezetői feladatokat lát el a közalkalmazotti munkaszervezetek helyett.  Ebben az abszurditásban persze a legnyugtalanítóbb az, hogy akkor mégis ki végzi a miniszterelnöki feladatokat?

Az ominózus mondatok a videóban 2:10-től:

A riport leirata (a videóban 1:12-től 2:26-ig):

 R.: - Országosan minden negyedik orvos 62 év feletti. A szakrendelőkben a legrosszabb a helyzet. Az ott dolgozó orvosok 70%-a nyugdíjas korú. Orbán Viktor ma az Idősügyi Tanácson azt mondta, a magánszektorban kifejezetten támogatnák, hogy nyugdíjasokat is foglalkoztassanak. Az állami szektorban viszont nem akarják, hogy kettős juttatás legyen. Ugyanakkor, ahol utánpótláshiány van, a miniszterelnök mérlegelhet.

 

Orbán Viktor, miniszterelnök: - Ott, ahol szükségünk van, hogy maradjon, mert mondjuk nincs elég utánpótlás, majd lesz csak most azonnal nincsen. Ott pedig arra kell figyelni, hogy miután marad, de kettős juttatás nincsen, a korábbi bérénél ne kapjon kevesebbet. Tehát gondoskodni kell arról, hogy a korábban két forrásból kapott egy jövedelmet, most ez megszűnik, tehát meg kell emelnünk a bérét annak, akit nyugdíj után is bent tartunk az állami szektorba, arra a szintre, mint ahogy korábban a nyugdíja meg a bére együtt volt. Mert csak így fair a dolog. Tehát ezeket egyenként szépen végig fogjuk kísérni, erre van egy kis munkacsoportom, én adom a felmentéseket egyenként, látom, hogy melyik ágazatban igaz, hogy szükség van a tovább foglalkoztatásra, melyik ágazatban nem igaz, ennek megfelelően adom meg az engedélyt és egyenként gondoskodunk mindenkiről, hogy  korrekt eljárásban legyen  részesülve.

 

Forrás: MTV Premier

Természetesen már önmagában az aggasztó, hogy nem képes a Kormány olyan szabályozást készíteni, amely előre méri fel a lehetséges hatásokat, előre gondolja végig, hogy milyen következményei lesznek a tervezett szabályozásnak, és előre határoz meg a nem kívánt következmények kezelésére mechanizmusokat.  Az elmúlt két és fél évben persze megszokhattuk, hogy a Kormány valami miatt úgy irtózik a korrekt előkészítéstől, mint ördög a tömjénfüsttől, így aztán sajnos teljesen tipikus, hogy kijön egy átgondolatlan szabály – jelen esetben a közalkalmazottak esetében a nyugdíj melletti továbbfoglalkoztatás tilalma –, amiről a hatálybalépést követően perceken belül bizonyosodik be, hogy tarthatatlan, mert nincs köszönőviszonyban a minket körülvevő valósággal.  Azokkal a körülményekkel nincs köszönőviszonyban, amelyeket fel kellett volna előzetesen mérni, és amely következményekre fel kellett volna készülni, de láthatóan ez valami miatt nem része a Kormány gondolkodásának. 

Szóval megszületik a jogszabály, hatályba lép, kiderülnek a „nem várt” mellékhatások, és beindul az események után való szaladás.  További kapkodás, további előkészítetlen döntések, melyek további „nem várt” hatásokat eredményeznek.  A végeredmény „természetesen” nem az, hogy visszavonják a szabályozást, és megpróbálnak csinálni helyette egy előkészített, jó minőségű változatot, ez esetben ugyanis még azt gondolhatná valaki, hogy a Kormány hajlandó gondolkodni és észérvek alapján felülvizsgálni a saját döntéseit, ez pedig különös módon a Fidesz szerint szintén nem kívánatos.  Marad helyette a dacos ragaszkodás a rossz minőségű, használhatatlan szabályozáshoz, a felmerülő „nem várt” problémák tömegének egyedi kezelésével. 

A tömeges egyedi problémakezelés persze hatékonytalan, lassú, potenciálisan további problémákat generál és sokszor igazságtalan és méltánytalan egyedi döntésekhez vezet.  Végeredményként az ilyen, rossz szabályozásnak a társadalmi hasznossága sokkal kisebb, mint egy tisztességesen előkészített, korrekt szabályozásnak, ami lassabban készül, lassabban bevezethető, de tartósabb és alkalmasabb, és ahol az egyedi problémakezelés nem létezik, mert minden esetre van szabály, amelyet aztán következetesen be is tartanak, mert betartható.  A Fidesz ennek ellenére ezt a fajta rossz minőségű, hatékonytalan, drága, és hosszú távú károkat okozó jogszabályalkotást preferálja, ezt már megszoktuk tőlük az elmúlt két és fél évben.  A dolog eddig úgymond normálisnak, vagy legalábbis megszokottnak tekinthető. 

Az igazán meglepő, vagy újszerű az, amit a miniszterelnök ma saját maga fedett fel, mely szerint túl azon, hogy tudomásul veszi az ilyen rossz minőségű jogszabályalkotást – ahelyett, hogy elutasítaná azt, és olyan kormánytagokkal venné körül magát, akik jobb minőségű jogszabályokat tudnak előkészíttetni –, az egyedi problémakezelést személyesen ő maga végzi.  Ő maga vállalkozik olyan egyedi döntések százainak, vagy ezreinek a meghozatalára, amelyek fel sem merülnének, ha a Kormány jól végezné a dolgát, de ha már így alakult, akkor sem igénylik az ország első emberének a figyelmét és idejét, maximum kormányhivatali osztályvezetői, vagy főosztályvezetői szinten kellene őket kezelni. 

Ha ez komolyan így működik ebben az ügyben, akkor vajon hány másik, ehhez hasonló ügyben vesztegeti a miniszterelnök a drága idejét és figyelmét?  És vajon mennyi ideje és figyelme jut azokra a fontos dolgokra és ügyekre, amelyeket viszont valóban neki kellene végiggondolni és eldönteni?  Csoda ezek után, hogy a hétköznapi ember számára is érzékelhetően rossz minőségű döntéseket hoz a Kormány nap, mint nap?  Nem csoda, hiszen ezek szerint minden apró-cseprő ügyben Orbán Viktor dönt, miközben nincs az a felkészült, zseniális vezető, aki képes naponta több száz egyedi döntést meghozni úgy, hogy azokra kellő figyelem jusson és ezáltal a legjobb döntés szülessen. 

Az emberiség azért találta fel az együttműködést, a specializációt és a szervezetet, hogy a vezetők képesek legyenek sok ember munkáját irányítani, országokat vezetni, anélkül, hogy személyesen, a saját két kezükkel végeznének el minden munkafolyamatot, hiszen ez egy bizonyos méret felett lehetetlen.  Ilyenkor az alkalmas, jó vezető csapatot szervez, olyan embereket válogat maga köré, akiknek a szakmai és emberi kvalitásaiban megbízik, és úgy osztja fel a munkát és a feladatokat, hogy a szervezet egésze összességében ugyanolyan jó, vagy még jobb döntéseket hozhasson, mintha ő maga csinált volna végig minden folyamatot személyesen.  Ehhez persze a vezetőnek szüksége van alkalmas emberekre, kölcsönös bizalomra, és arra, hogy megszervezze a csapata munkáját, világos elvárásokat fogalmazzon meg és világos hatásköröket rendeljen a feladatokhoz, a munkatársai teljesítményét pedig mérje és értékelje. 

Magyarul, vezetni kell a szervezetet, amihez meg persze alkalmas vezető kell.  A kézi vezérlés, a mikromenedzselés az alkalmatlan vezető válságtünete.  Orbán Viktor láthatóan képtelen egy akkora szervezet munkáját irányítani, mint egy közepes méretű európai ország kormányzata.  Ezzel a módszerrel, ahogyan ő gondolkodik a vezetői feladatokról, egy 10-20, de maximum 50 fős családi vállalkozást lehet sikeresen irányítani, nem egy százezreket foglalkoztató modern államot.  Ezek után ne csodálkozzunk azon, hogy miért tart itt az ország Orbán két és fél évnyi „kormányzása” után.  Abba pedig talán jobb, ha bele sem gondolunk, hogy mennyi valóban fontos és az ország egésze számára sorsdöntő ügyben született rossz döntés azért, mert a miniszterelnöknek éppen egy ahhoz hasonló kérdéssel kellett foglalkoznia, mint hogy például a Kaposvári Kórház nyugdíjas sebészét engedje-e tovább dolgozni, vagy nem, és ha igen, akkor milyen fizetésért.

Címkék: fidesz válság orbán viktor vezetés kormányzás alkalmatlanság kézi vezérlés

15 komment

Tegnap este újra tizen- és huszonéves diákok vonultak a Fővárosban, tüntettek, kiabáltak, megmutatták az elégedetlenségüket és az erejüket.  Megmutatták, hogy van Magyarországon egy olyan generáció, amelyik nem része annak a kádári posványnak, amibe menthetetlenül belefulladni látszott a hazánk.

Magyarország egy évtizede jól érzékelhetően és egyre gyorsuló ütemben csúszik lefelé.  Érezzük ezt sokan, elégedetlen vele szinte mindenki, és mégsem teszünk ellene semmit.  Nem volt elég az MSZP-SZDSZ-kormányok sodródása, 2010-ben még tovább rontottunk a helyzeten, a szavazók többsége Orbántól várta a csodát, hogy majd jön ő, és mindannyiunk helyett rendbe tesz mindent.  Aki nyitott szemmel járt a világban, az már akkor tudhatta, hogy ennek sem lesz jó vége, de ekkora pusztításra, mint ami most körülvesz minket a legrosszabb álmunkban sem gondoltunk.  Már akkor, 2010-ben is érthetetlen volt, hogy hol van az ország valódi elitje, az okos, értelmes, tisztességes polgárok, akiknek végre vállalniuk kellene a feladatot, a haza sorsának a jobbra fordítását, mert ezt a rendszerváltó politikai osztálytól biztosan hiába várjuk.  Azóta eltelt újabb két és fél év, csak kapkodjuk a fejünket, mindenkinek minden nap egyre rosszabb a helyzete és ami még szörnyűbb, a hosszú távú kilátásai is, és mégsem történt semmi. 

Az a generáció, a sajátom, a mai 30-40-esek, akiknek erejük teljében és egy szabad világban kialakult értékrenddel a szívükben a legelemibb kötelességük lenne a haza sorsának a kézbevétele és jobbra fordítása, nem tesz semmit.  Várunk, csöndben ülünk otthon, a munkánkra, a családunkra, a karrierünkre, az egzisztenciánkra hivatkozunk és közben szenvedünk.  A maximum az, hogy blogokat olvasunk, kommentelünk, levelezőlistákon írogatunk szűk baráti körben arról, hogy milyen szörnyű ez az egész.  És nem csinálunk semmit.  Semmi érdemit, semmi előremutatót, semmi kézzelfoghatót, semmit, aminek értelme is lenne.  Ülünk a valódi, vagy a virtuális online kocsmában és veregetjük egymás vállát, hogy mi mind milyen okosak és tisztességesek vagyunk, de hát Orbán, meg Gyurcsány, meg Puch, meg Simicska.  És itt meg is áll a tudomány, nincs továbblépés, csak a skizofrén állapot, mintha ennek így bármi értelme lenne, felismerni a mindent átszövő és ellehetetlenítő romlást és ostobaságot, és nem tenni ellene az égvilágon semmit. 

Sokáig szerettünk úgy gondolni magunkra, mint akik már a rendszerváltás után lettünk felnőttek, akik már nem a Kádár-rendszer gyermekei vagyunk, pedig mennyire azok vagyunk.  Azt hittük, hogy az, hogy a rendszerváltáskor maximum tizenévesek voltunk, az megmentett minket a lebomló szocializmus mocsarától, pedig mennyire tévedtünk.  A lebomló szocializmus, a Kádár-rendszer ugyanis soha nem múlt el a fejünk fölül.  Húsz évig csak csendesen, alig észrevehetően, szinte szemérmesen toldozgatta-foldozgatta a mindenkori kormány, két és fél éve viszont az átfogó felújítása, a nagytatarozása zajlik, az alapok és a szerkezeti elemek megerősítése, hogy még sokáig tartson, hogy még sok generáció életét tehesse tönkre.  És éppen ez, a Kádár-rendszer Orbán, Kövér, Rogán és társaik általi nagygenerálja mutatta meg, hogy mennyire homo kadaricus az én generációm színe-java is.  Lehet, hogy ha lett volna valódi, alulról jövő, az egész társadalmat átható rendszerváltás 1989-ben, akkor ez ma nem így lenne, de a Kádár-rendszer elmúlt húsz évi lappangó továbbélése beszippantotta a mai 30-40-eseket is. 

Arra hivatkozunk, hogy félünk.  Hogy nekünk egzisztenciánk van, karrierünk, családunk és megélhetésünk.  Hogy minket nem érdekel a politika, legfeljebb kocsmai szinten.  Dugjuk a fejünket folyamatosan bele a homokba, egyre mélyebbre, mintha nem lenne holnap, mintha a mi gyerekeinknek nem ezt az országot akarnánk egyszer örökül hagyni.  Félünk, mert mindnyájunknak van valami kis vaj a füle mögött.  Mi is, mint az előttünk járók, rutinszerűen kerüljük az adót, ahol érjük, nem kérünk számlát, zsebbe fizetjük a mestert és az alkalmazottunkat, kicsit nagyobbra építjük a lakásunkat, mint ami az építési engedélyben szerepel, már éppen elkezdtünk érzékelhető mennyiségű hálapénzt kapni, a pozícióban lévő volt iskolatársaink már éppen elkezdtek számottevő befolyásra és hatalomra szert tenni.  Megyünk bele szépen mi is a mocsárba, kezdünk egyre jobban részt venni a dagonyában, és kezdjük egyre jobban elfogadni, hogy a politikával nem kell foglalkoznunk, a hatalomtól a legjobb diszkrét távolságot tartani, nem kritizálni kell azt, hanem korrumpálni, és akkor minden rendben lesz. 

Persze, rendben lesz, holnapig.  És mi lesz azután?  Mi lesz holnapután, meg jövőre, meg húsz év múlva?  A mi gyerekeink majd egy ugyanilyen erkölcstelen, élhetetlen, züllött, bűzlő országot fognak örökölni tőlünk, amely menthetetlenül lehúzza majd őket is a maga szintjére, cinkosává teszi, besározza és lenyeli az ő életüket is?  A mi generációnk az, amelynek lehetősége volt az elmúlt húsz évben kiváló hazai és külföldi iskolákban tanulni, korszerű tudásra szert tenni, világot látni, magába szívni a szabad nyugati levegőt és hazahozni az ott megtapasztalt értékeket, erkölcsöt és tartást.  Rajtunk lenne most a sor, a mi kötelességünk lenne a szüleinkkel, a településünkkel, a népünkkel, a nemzetünkkel, a társadalmunkkal, az országunkkal, és a jövő generációkkal szemben, hogy tegyünk valamit a haza ügyének előrelendítéséért.  És ez az, amit nem csinálunk, mert félünk.  A szüleink Kádártól féltek, mi a legjobb tanítványától félünk, még mi sem vagyunk képesek elhinni, hogy lehet változtatni, hogy a tisztességes, őszinte, okos gondolatok és az ezeket képviselő becsületes emberek sokkal nagyobb erőt képviselnek, mint a velünk élő posvány Kádár-rendszer és annak éppen aktuális hatalmasai.

Ebbe a fülledt dágványba csöppentek bele a diákok, és kezdtek el hullámokat vetni az állóvízben.  A múlt heti első tüntetésüktől, ahol még csak pár százan voltak, érezni a frissességet, az egyszerű fiatalos lendületet, a meg nem alkuvást, ami azóta minden megmozdulásukat körüllengi.  Le a kalappal a diákok előtt, szerte az országban, Szombathelytől Kazincbarcikáig, Szegedtől Budapestig!  Persze a Kossuth térre, meg a Rádióhoz vonulók vannak leginkább szem előtt, de ők csak a töredéke ennek a nagyszerű nemzedéknek, amelyik együtt mozdul most az ország sok-sok településén.  Középiskolások, főiskolások, egyetemisták, ők csillantottak meg végre újra egy reménysugarat, hogy újra vannak ebben az országban olyanok, akik nem akarják elfogadni a kádári posványt.  Ők azok, akik végre igazi szabad polgárokként nem félnek, hanem a legnagyobb természetességgel kimennek az utcára, és egyszerűen elmondják, hogy nem tetszik nekik valami.  A legnagyobb természetességgel és a legjobb hagyományokat követve elmennek a Rádióhoz és fórumot tartanak az egyetemeken.  (Itt kell elismernünk azokat az egyetemi vezetőket, akik ezt lehetővé teszik a számukra, és lemondóan legyintenünk azokra, akik ezt megpróbálják megakadályozni.)  A mai tizen- és huszonéves diákok fogják nekünk megdönteni a Kádár-rendszert – hívják azt éppen NER-nek, vagy Orbán-rendszernek – és ezért köszönettel tartozunk nekik.  Ők Magyarország igazi reménysége, akik remélhetőleg felrázzák végre az egész társadalmat, benne a mi generációnkat is, különösen minket. 

Talán végre megérti a mi korosztályunk is, hogy itt az idő, hogy mi, 30-40-es nyugatias polgárok is végre kihúzzuk a fejünket a homokból, és elkezdjük végre a haza ügyét szolgálni azzal, hogy elmondjuk, hogy mi hogyan látjuk az ország helyzetét és a kilábaláshoz vezető utat.  Bocsássuk végre rendelkezésre a korszerű tudásunkat, a tapasztalatainkat, az okos, tisztességes gondolatainkat és elképzeléseinket arról, hogy hogyan lehet a társadalmunk minden tagja számára egy élhetőbb, jobb országot csinálni, amely 10 millió polgárnak és jövendő utódainak kínál valódi perspektívát. 

A diákok, a fiatalok, a gyerekek ezt üzenik nekünk: ébresztő!  Ébredjünk fel, és húzzuk vissza a lábunkat a mocsárból!  Mi még tudunk nyugati polgárokként élni, ne veszítsük ezt el, ne essünk bele véglegesen a Kádár-rendszer csapdájába, mint az előttünk járó generációk.  Ébresztő!  Keljünk fel, szerveződjünk meg, vitassuk meg a gondolatainkat, foglaljuk pontokba, mondjuk el, hogy kik vagyunk mi, és mit kínálunk az országnak.  Ehhez szükség lesz gondolkodókra, a gondolatokat lejegyzőkre és új politikusokra is, hiszen végignézve a rendszerváltó pártokon és környékükön, senki nem gondolhatja komolyan, hogy tőlük várhatjuk a változást.  De nem kell mindenkinek politikusnak lenni, sok okos, tisztességes szakemberre van szükség, aki csak mondja a magáét és a háttérben tevékenykedik.  A legfontosabb: halljuk meg a diákok üzenetét, kezdjünk el végre cselekedni, ennek csak jó vége lehet!

Címkék: fidesz tüntetés gyurcsány ferenc orbán viktor rogán antal simicska lajos kövér lászló 2014 diákok 2010 puch lászló ner kádár-rendszer

17 komment · 1 trackback