Inoffensus

Magyarország olyan forradalmat csinált, amilyet tudott szegény, de Marat-kat bizonyisten különbeket érdemelt volna. Dr. Guillotinük nincs a mi terroristáinknak, de nyakazni a mieink jobban tudnak, mint a franciák.

Agyonrémített, borzasztó időben élünk, s nem volna csoda, ha az öregek visszakívánnák a Bach-korszakot. A Bach-korszak őszinteségét tudniillik, mert a Bach-korszak legalább őszinte volt. A Bach-korszakban tudtuk, hogy ki az ellenségünk és ki a barátunk. Talán minden országban s minden korszakban több volt a nyíltság, kevesebb a hazugság. Jönnie kellett a magyar koalíciónak, hogy a históriában minden hazugságra rálicitáljon. Jönnie kellett a magyar koalíciónak, hogy bebizonyítsa: nincs csoda. Nincs határa az emberi ostobaságnak, s nincs nagyobb úr az életben a hazugságnál. Valamikor a magyar frazeológiában a koalíció olyan fogalom és szó lesz, mint Hosztalek.

Már az ellenkezőjében sem lehet bízni, ha a koalíció ígér valamit. Eddig még csak eligazított bennünket a két zsidó vigéc anekdotája. "A Stern azt mondja, hogy Lembergbe megy, nehogy azt higgyem, hogy Lembergbe megy, tehát Lembergbe megy." A mi politikai vigéceink hiába mondják, hogy Lembergbe mennek, még vigéc-ravaszsággal se süthetjük ki, hova mennek. Jaj, ha ők valamit teljesíteni akarnak. Ha ők azt mondják: "ezt nem csináljuk", holt-bizonyos, hogy megcsinálják. De rosszul és tisztátalanul, mert Perczel Dezső használt zsebkendője a tisztaság szimbóluma a mai renddel szemben. S még rosszabb sors vár arra, amit ők kemény ígéretekkel meg akarnak csinálni. Ez már kész tragikomédia, ez mindennek a megcsúfolása, ez a tételes röhej. De mégse lehet csak őket vádolni, mégse lehet azt mondani, hogy mindennek a koalíció az oka. Úgy tudjuk, hogy a koalíción kívül még ez idő szerint létezik egy ország is. Ez az ország lehet becsapott, elszédített, alvó, de mégis csak ország. Ennek az országnak van népe, olyan-amilyen polgársága, közvéleménye. Ez az ország, mint minden eleven orgánum, él, tendál, vágyik, akar. S ez az ország úgy viselkedik, mintha egyenesen az ő életföltétele volna az a hazugság, mely pedig csak az ő mai urainak életföltétele. Az országnak hazudnak a kormányzói, s az ország azt hazudja vissza, hogy rendben van. "Gúzsba kötlek - üzenik a kormányzók -, megcsinálom, amire Tisza se mert gondolni." Az ország kéjesen, álmosan nyújtózik egyet, s kinyújtja kezét-lábát: tessék.

Nemcsak ők hazudnak és csalnak: mindnyájan részesek vagyunk a bűnben. Miként nekik, mindünknek van titkos célja, ápolt reménye, fekete álma. Íme a nemzeti idealizmus milyen cinikus gazembereket nevelt belőlünk. Nagytiszteletű Baltazár úr már nem irigyli a váradi püspök vagyonát. Apponyihoz hálaföliratokat írnak a szabadságukról híres kálvinista gyülekezetek. A házszabályrevízió s a svindleres választói jog elé nyugodtan nézünk: semmi baj. Azzal vigasztalja magát a magyar, hogy mégis csak jobb dolog az, ha a kitűnő Kossuth Ferenc, Apponyi és Andrássy árulják a hazát, mint ha idegenek teszik ezt. Tisza István idegen volt, s mindenki idegen, akit nem Ugron Gábor bélyegez le tüzes vassal, mint a marhát. Nemcsak a kormány csal, általános a csalás; mi is csaljuk a kormányt. Csaljuk a kormányt, csaljuk egymást, csaljuk a jelent és csaljuk a jövőt. Pénzekkel talpra állítottuk a politikai desperádókat, hogy meglegyen az anyagi függetlenségük is - az árulásra. Rábíztuk magunkat és sorsunkat azokra, akikre tíz esztendővel ezelőtt tíz garast és tíz embert nem mertünk volna bízni.

Mi csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy meddig győzzük még hazugsággal és erővel. Mert a fizika szerint mégis csak az erő minden, s az erő elfogy, ha más hivatása nincs, mint - kitartani. Kitartottuk s kitartjuk azokat, akik megölik a jelenünket, de mi lesz a jövővel? Reméljük, hogy egy-két ember akad még ebben az országban, akinek a jövő is eszébe jut?

Van a hazugságnak egy gyönyörű legendája, melyet talán fogjunk rá Demokritoszra, mint mindent, minek gazdáját adni nem tudjuk. Együtt éltek a hazugok, s gyönyörűeket hazudtak egymásnak és végül - mindenki hitt egymásnak. S mikor az igazság csak egy kicsit közeledett hozzájuk, jajgattak, jajgattak és biztatták egymást, hogy az igazság - nem igaz. Ma is élnének, ha meg nem haltak volna ezek a hazugok, s ha az életnek nem volna princípiuma a valóság. Mi lesz ebből az országból, ha észreveszi, hogy a hazugok országa? Nem vagyunk már optimisták, s jó előre sajnáljuk azt, aki ezt hangosan megmondja. Föltétlenül megkövezik, s az ország tovább hazudik önmagának s úgynevezett vezéreinek. Hogy a vezérek is hazudni fognak, arról talán kár is elmélkedni. Mit tudnak ezek mást, mint hazudni, ámbár azt igazán jól tudták, s jól tudják mindörökké ámen.

Budapesti Napló 1908. január 24.

Azok után, hogy Bokros Lajos már évekkel ezelőtt Magyarország számára elvesztegetett évtizednek minősítette a 2000-től 2010-ig tartó két és fél politikai ciklust, ma már szinte mindenki tényként kezeli, hogy a 2010-től 2020-ig tartó évtized is érdemi gazdasági fejlődés nélkül fog eltelni Magyarországon.  Miközben egyetértek mindkét állítással, nem tudom nem látni ennek az első ránézésre elkeserítő helyzetnek a pozitív oldalát: a társadalmi tudatban végbemenő fejlődést, amely megalapozza a 2020 utáni évtizedek gazdasági, társadalmi fejlődését.

Számtalan elemzés mutatta már ki, hogy a magyar néplélek inkább keleties, mint nyugatias, inkább balkáni, mint közép-európai.  Tudományosan igazolt, hogy az a fajta értékrend ami a sikeres nyugati polgári társadalmak létének a központi eleme, Magyarországon csak töredékesen, kicsavarva létezik.  A magyar néplélek egyszerűen nem hisz azokban az értékekben, amelyekre alapozva a sikeres nyugati társadalmak megteremtették a jólétük elérését biztosító társadalmi eszközöket: a liberális demokráciát és a magántulajdonon és szabad versenyen alapuló piacgazdaságot.  1989-ben kódolva volt a rendszerváltás kudarca, hiszen olyan rendszereket választott Magyarország a politika és a gazdaság szervezésére, amelyek alapjaiban, azokat működtető értékeiben a magyaroknak csak törpe kisebbsége hitt, a többség valami egészen más értékrend köré szervezte az életét.

A rendszerváltást kivitelező magyar elit nagy része még csak tisztában sem volt ezzel a hiányossággal, hiszen ők maguk sem ismerték a nyugati értékeket, és ők maguk is valami egészen más értékrend alapján működtek.  Importált Magyarország egy olyan társadalmi és gazdasági berendezkedést, ami csak ránézésre volt nyugati, csak a hardvert, az intézményeket cseréltük le nyugatira, az azokat működtető szoftvert, a hétköznapi cselekvések logikáját nem.  Két ok miatt nem.  Az egyik a már fent említett tudatlanság: a felelősök, a folyamatok irányítói maguk sem látták a problémát.  A másik ok a feladat nehézsége.  Társadalmi értékrendet, a közösséget működtető kultúrát kicserélni hatalmas feladat, ami rengeteg időt, energiát vesz igénybe, és csak sok áldozat meghozatalával és sok kudarc megtapasztalásával érhető el.

A látszat ellenére ez a folyamat 1989 óta igenis zajlik Magyarországon, és pontosan ennek a folyamatnak a szükséges eleme az elvesztegetett két évtized is.  Persze azok, akik látják, hogy mit veszítünk gazdasági fejlődésben az elvesztegetett évtizedekben, azok nagyon negatívan és pesszimistán látják hazánk jelenét és jövőjét.  De nekik is meg kell érteniük, hogy éppen e kudarcsorozat által fejlődik a társadalmi tudat, a néplélek, és jutunk egyre közelebb a nyugati értékek megismeréséhez, megértéséhez, és magunkévá tételéhez.  A magyar társadalomnak ki kellett próbálnia a "jóléti rendszerváltást", majd az annak következményeit maga előtt görgető, pótcselekvések sorozatába, hazudozásba, majd teljes nihilbe süllyedő medgyessy-gyurcsányi kormányzást.  Ezek után ki kellett próbálnunk a populista demagógiát tökélyre fejlesztő orbáni "rendszerváltást", amely a 2010-es nihilből megint csak nem előre, hanem csak a jelenlegi nihilbe vezetett.  Meg kellett tapasztalnunk, hogy nem tudunk mi sem okosabbak lenni azoknál a társadalmaknál, akiknek már évszázadok óta van szerencséje az ideális társadalmi és gazdasági berendezkedéseket kutatni.  Hogy nem tudunk egy huszárvágással, a világ és legfőképp önmagunk becsapásával, teljesítmény és fáradság nélkül jólétet teremteni és a nemzetek sorában több elismertségre szert tenni.

Az, ahogyan a társadalmi életünket és a gazdasági rendszerünket szerveztük, ennyire elég.  Nem többre és nem kevesebbre.  A jelenlegi társadalmi fejlettségi szintünk, a közös értékeinkre alapozott hétköznapi kultúránk ennyit tud.  Ha ennél többet akarunk, ha ennél többre vágyunk, akkor az alapoknál kell kezdeni a változtatást.  Kiderült, hogy kevés a társadalmi felépítményünk csúcsát javítgatni: önmagukban a kormányváltások semmi előrelépést nem tudtak hozni.  Nem feltétlenül azért, mert minden politikus lop és rosszat akar a hazának.  Meggyőződésem, hogy a politikusok többsége alapvetően az ország javát akarja és szeretné, ha Magyarország egy egyre jobb hely lenne, és hogy a polgárainak az élete egyre kellemesebb legyen.  A hiba a politikusoknál sem a szándékban, vagy a célban van.  A hiba náluk is, mint a magyarok többségénél abban van, hogy keleties, balkáni értékek és hétköznapi kultúra mentén akarnak nyugati színvonalú országot építeni.

Szenvedjük ezt a kísérletet 22 éve, és szenvedni fogjuk még legalább 8 évig, ha szigorúan csak a címben szereplő második elvesztegetett évtized végéig tekintünk.  Szenvedjük, és közben egyre többen látják, hogy nincs más út, mint a nyugati értékek megismerése, megértése és őszinte megbecsülése.  Hogy nem hihetünk másban, mint az egyéni szabadságban, az azzal párosuló egyéni felelősségben, a jog uralmában a személyek uralma helyett, a teljesítményben, a tudásban, a kemény, verejtékes, világszínvonalú munkában, a józan mértékű szolidaritásban, a hibák szankcionálásában, a szankciók elkerülhetetlenségében, az emberi tisztességben, az embertársaink és a természeti környezet tiszteletében, az érdem elismerésében és megbecsülésében, az egyéni érdeket szükség esetén korlátozó, de azzal összhangba hozott, és még több jót teremtő közérdekben, az adófizetésben.

Egyre többen értik ezt, napról napra egyre több magyar ember veti el végleg azt a hétköznapi magyar kultúrát, amelynek alapjai a kiskapuk keresése, a középszerűség, az eltunyulás, a csodavárás, a helyettünk mindent megoldó hatalomba vetett hit, az ügyeskedés, a változatlanság, a változások minden áron való megakadályozása, az embertársainkon való átnézés, a saját egyéni érdek mindenen keresztül való érvényesítése, az embertársaink, illetve a köz érdekeinek semmibe vétele, a mindennel és mindenkivel szembeni tiszteletlenség, az átlagnál többet teljesítő visszahúzása, a borúlátás, a dögöljön meg a szomszéd tehene is.

Az elvesztegetett két évtized után Magyarországon többé nem fognak olyan politikát hatalomra emelni, amelyik csak osztogatni akar, de nem mondja meg, hogy miből, és olyat sem, amelyik mindössze annyit ígér, hogy minden sokkal jobb lesz, és ezért az egyénnek nem kell tennie semmit, elég egy zseniális ember a hatalom élén.  2020 után a magyar polgárok többet fognak a munkájukkal és a családjukkal foglalkozni, mint a politikával, mert lassan megtanuljuk, hogy az életünk minősége rajtunk múlik, és nem a kormányon, hogy az igazán fontos dolgok a munkahelyen és a családban zajlanak, nem a Kossuth téren.  A Kossuth térre pedig olyan politikusokat fogunk küldeni, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak.  Akik nem a gyűlölködésben és az egymás iránti elemi tisztelet hiányában hisznek, hanem abban, hogy egy közös hazában lakunk mi itt 10 millióan, és mindenkire szükség van a közös cél, a hazánk felvirágoztatása érdekében: a jobb- és baloldalra, a szegényre és gazdagra, a munkásra és tőkésre, a parasztra és értelmiségre, a menedzserre és a művészre.  Olyan politikusokra fogunk szavazni, akik azt ígérik, hogy nem akadályoznak minket abban, hogy keményen tanulva és dolgozva világszínvonalú teljesítményre legyünk képesek.  Messziről kerülni fogjuk azokat a politikusokat, akik azt ígérik, hogy egy év alatt megduplázzák a fizetésünket, hogy nekünk semmit nem kell tennünk, és minden, de minden sokkal jobb lesz, ha rájuk szavazunk.  És természetesen ugyanígy messziről kerülni fogjuk azokat a szolgáltatókat, akik számla nélkül vállalkoznak valamire, meg fogjuk vetni azokat a polgártársainkat, akik jobb híján passzív táppénzen vészelik át a két munkahely közötti pár hónapot, akik érdem nélkül jutnak elismeréshez, meg azokat a vállalkozókat, akik valódi teljesítmény helyett kapcsolatokon keresztül kapnak állami megrendelést és érdemtelenül gazdagodnak a köz kárára.

Így fogunk működni, mert megtanuljuk az elvesztegetett két évtized alatt, hogy csak így jutunk előrébb egyéni és társadalmi szinten egyaránt, hogy csak így van esély a boldogulásra, jólétre, kiegyensúlyozott életre a saját hazánkban.  Ezért állítom, hogy nem teljesen elvesztegetett ez a két évtized, enélkül ugyanis elmaradna ez a társadalmi fejlődés.  Hogy jobb lenne ezt a társadalmi fejlődést az elvesztegetett két évtized nélkül megélni?  Hát persze, hogy jobb lenne, csak nem lehetséges.  Hogy bezzeg Britanniában, Németországban vagy Hollandiában nem juttatnak kormányra populistákat?  Hát persze, hogy nem, de ott sem volt ez mindig így.  Nekik volt szerencséjük hamarabb megtapasztalni a saját elvesztegetett évtizedeiket, ezért járhatnak most előrébb.  Örüljünk annak, hogy végre mi is tanulhatunk, és fejlődhetünk, sőt, ha minden jól megy, évszázados társadalmi fejlettségbeli, hétköznapi kultúrában jelentkező lemaradást pótolhatunk röpke két évtized alatt.

 A magyar világkép egyik meghatározó eleme a statikus szemlélet.  A magyar ember a világot állandónak, soha nem változónak akarja látni.  Zokon veszi, ha valami változik, legyen az egy hétköznapi apróság, vagy egy országot-világot megrengető jelenség.  Alapvetően emberi és nem speciálisan magyar tulajdonság az állandóságra törekvés, de szembeötlő, hogy a magyar néplélekben ez mennyire egészségtelenül túlzott mértékű lett. 

A magyar ember nem akarja elfogadni, hogy a világnak nem az az alaptermészete, hogy minden változatlan és állandó, hanem épp ellenkezőleg, az a normális, hogy minden folyton változik.  A világunk nem statikus, hanem dinamikus.  A világunkat nem állapotok, hanem folyamatok alkotják.  Magyarok milliói éltek és élnek ma is boldogtalanul emiatt a rossz alapállás miatt, és Magyarország, mint egész, elmúlt százévnyi sikertelenségének is ez a rossz szemlélet az egyik legfőbb okozója.  

Eredendően kudarcra van ítélve a törekvés, ami a világunk természetével gyökeresen ellentétes: állapotok rögzítésére törekszünk és a változás útjába állunk.  A magyar ember nem akarja elfogadni, hogy elmúlik a szerelem, hogy munkahelyek, iparágak szűnnek meg és újak jönnek létre, hogy változnak az adókulcsok, meg a -nemek, hogy változik az országok sikeressége és súlya.  Hogy változnak a zenei stílusok, változnak a tv-műsorok, csatornák mennek tönkre és újak születnek, változik a film és az egyéb művészetek nyelve, változik az építészet, változik az ízlés.  Hogy nem lehet mindig minden ugyanúgy, ahogy eddig volt.

Nem azért, mert nem jó az, ahogy eddig volt, hanem azért, mert az ahogy eddig volt az mindig csak egy pillanatfelvétel.  Az, amire szeretünk állandóként gondolni, az valójában soha nem állandó, csak a fejünkben él egy kiragadott pillanat, egy idealizált állapot, ami a megfigyelést követő másodpercben is más már, mint amire emlékszünk.  Hiszen a világban minden mozog, minden változik, és ez így természetes.  Kinyílnak a virágok, majd lehullanak a levelek, nappal lesz, majd éjszaka, fúj a szél, változik a hőmérséklet, folyik a folyó.  Még a hegyek is mozognak, meg az óceánok, vulkánok törnek ki, szigetek jönnek létre, szigetek süllyednek el.  Forog a Föld a tengelye körül és kering a Nap körül, mozog a Naprendszer és a galaxisunk, ami egy még nagyobb rendszer részeként változik minden pillanatban.  

Ha tehát sikeresek, és ami még fontosabb, boldogok akarunk lenni ebben a világban, akkor adjuk fel azt a törekvést, hogy megőrizzünk egy állapotot, helyette adjuk át magunkat a dinamika csodálatának.  Fogadjuk el, hogy minden mindig változik, és ez így jó és így szép.  Ezek között a körülmények között keressük meg a boldogságunkat egyénként és nemzetként is.  Értsük meg, hogy éppen az a jó a világban, hogy mindig új kihívásokkal nézhetünk szembe, hogy nem kell 40 évig ugyanazt a munkát végezni ugyanazon a munkahelyen, mert nincs olyan tevékenység, amit 40 évig lehet ugyanúgy csinálni.  

Fogadjuk el a változó körülményeket és a változás elleni szélmalomharc helyett az új helyzethez való alkalmazkodásra koncentráljunk.  Fogadjuk el, hogy fölösleges a hibást keresni amiatt, hogy nincs szükség arra a munkára, amire tegnap még szükség volt.  Örüljünk annak, hogy tegnapig végezhettük ezt a munkát, amit szerettünk, ma meg keressük meg azt az új munkát, ami innentől kezdve fog örömöt okozni nekünk.  Fogadjuk el, hogy volt egy Nagy-Magyarországunk, ami nagy volt, szép volt, erős volt, aztán valahogy úgy hozta a történelem, hogy nem tudtuk egyben tartani és szétesett.  Legyünk hálásak azért, hogy a történelem adott ezer évet a magyarságnak arra, hogy jelentős tényezőként beírja a nevét a történelemkönyvekbe.  Ahelyett, hogy a jelenlegi energiáinkat arra fordítanánk, hogy ezt az egykori állapotot akarjuk visszaállítani - akár csak lélekben is, naponta gyötörve magunkat azon, hogy igenis az volt az igazi Magyarország, és micsoda igazságtalanság történt velünk -, inkább arra összpontosítsunk, hogy a jelenlegi körülmények között hogyan tudunk sikert, jólétet, boldogságot, büszkeséget elérni a nemzet egésze és az egyes tagjai számára.

Fogadjuk el, hogy megváltoztak a kamatlábak és az árfolyamok és ez azt jelenti, hogy kisebb lakásba kell költöznünk.  Értsük meg, hogy ugyanúgy, ahogy az eddigi állapot sem tartott örökké, a következő sem fog.  Ne féljünk attól, hogy innentől örökre egy kis lakásban kell majd élnünk, egyszerűen csak értsük meg, hogy most ott kell élnünk.  És közben örüljünk annak, hogy élünk, és van lehetőségünk arra, hogy azon gondolkodjunk, hogy hogyan tovább.

Vegyük észre, hogy a változást magát, a folyamatot, ahogyan megyünk egyik állapotból a másikba, ugyanúgy lehet élvezni, abból ugyanúgy lehet örömöt és elégedettséget nyerni, mint a rögzített és idealizált állapotból.  Sőt, igazán csak így lehetünk boldogok és elégedettek egyénként és nemzetként is, hiszen ez a szemlélet az, ami összhangban áll a világ alapvető természetével.

Az állandóságot és kiszámíthatóságot ne állapotok rögzítésében keressük - hiszen ez eleve kudarcra van ítélve -, hanem az általunk befolyásolható folyamatok között teremtsünk egyfajta rendszert.  Ne egy egykori, vagy egy valamikor elérendő idealizált állapot jelentse a békét és harmóniát, hanem a mindennapi életünkben zajló folyamatok rendje teremtse meg azt.  A reggeli fogmosás, az esti elalvás, a déli, nyugodt ebéd.  Az életünket ne kívülről bástyázzuk körbe állandósággal, rögzített állapotokkal, hanem belülről erősítsük meg az elkerülhetetlen változások elfogadására és kontrollálására való képesség kialakításával.

Lubickoljon minden magyar és a magyar nemzet egésze a változó világ tengerében, ne állni, hanem úszni próbáljunk és közben élvezzük a hullámokat!