Inoffensus

Azok után, hogy Bokros Lajos már évekkel ezelőtt Magyarország számára elvesztegetett évtizednek minősítette a 2000-től 2010-ig tartó két és fél politikai ciklust, ma már szinte mindenki tényként kezeli, hogy a 2010-től 2020-ig tartó évtized is érdemi gazdasági fejlődés nélkül fog eltelni Magyarországon.  Miközben egyetértek mindkét állítással, nem tudom nem látni ennek az első ránézésre elkeserítő helyzetnek a pozitív oldalát: a társadalmi tudatban végbemenő fejlődést, amely megalapozza a 2020 utáni évtizedek gazdasági, társadalmi fejlődését.

Számtalan elemzés mutatta már ki, hogy a magyar néplélek inkább keleties, mint nyugatias, inkább balkáni, mint közép-európai.  Tudományosan igazolt, hogy az a fajta értékrend ami a sikeres nyugati polgári társadalmak létének a központi eleme, Magyarországon csak töredékesen, kicsavarva létezik.  A magyar néplélek egyszerűen nem hisz azokban az értékekben, amelyekre alapozva a sikeres nyugati társadalmak megteremtették a jólétük elérését biztosító társadalmi eszközöket: a liberális demokráciát és a magántulajdonon és szabad versenyen alapuló piacgazdaságot.  1989-ben kódolva volt a rendszerváltás kudarca, hiszen olyan rendszereket választott Magyarország a politika és a gazdaság szervezésére, amelyek alapjaiban, azokat működtető értékeiben a magyaroknak csak törpe kisebbsége hitt, a többség valami egészen más értékrend köré szervezte az életét.

A rendszerváltást kivitelező magyar elit nagy része még csak tisztában sem volt ezzel a hiányossággal, hiszen ők maguk sem ismerték a nyugati értékeket, és ők maguk is valami egészen más értékrend alapján működtek.  Importált Magyarország egy olyan társadalmi és gazdasági berendezkedést, ami csak ránézésre volt nyugati, csak a hardvert, az intézményeket cseréltük le nyugatira, az azokat működtető szoftvert, a hétköznapi cselekvések logikáját nem.  Két ok miatt nem.  Az egyik a már fent említett tudatlanság: a felelősök, a folyamatok irányítói maguk sem látták a problémát.  A másik ok a feladat nehézsége.  Társadalmi értékrendet, a közösséget működtető kultúrát kicserélni hatalmas feladat, ami rengeteg időt, energiát vesz igénybe, és csak sok áldozat meghozatalával és sok kudarc megtapasztalásával érhető el.

A látszat ellenére ez a folyamat 1989 óta igenis zajlik Magyarországon, és pontosan ennek a folyamatnak a szükséges eleme az elvesztegetett két évtized is.  Persze azok, akik látják, hogy mit veszítünk gazdasági fejlődésben az elvesztegetett évtizedekben, azok nagyon negatívan és pesszimistán látják hazánk jelenét és jövőjét.  De nekik is meg kell érteniük, hogy éppen e kudarcsorozat által fejlődik a társadalmi tudat, a néplélek, és jutunk egyre közelebb a nyugati értékek megismeréséhez, megértéséhez, és magunkévá tételéhez.  A magyar társadalomnak ki kellett próbálnia a "jóléti rendszerváltást", majd az annak következményeit maga előtt görgető, pótcselekvések sorozatába, hazudozásba, majd teljes nihilbe süllyedő medgyessy-gyurcsányi kormányzást.  Ezek után ki kellett próbálnunk a populista demagógiát tökélyre fejlesztő orbáni "rendszerváltást", amely a 2010-es nihilből megint csak nem előre, hanem csak a jelenlegi nihilbe vezetett.  Meg kellett tapasztalnunk, hogy nem tudunk mi sem okosabbak lenni azoknál a társadalmaknál, akiknek már évszázadok óta van szerencséje az ideális társadalmi és gazdasági berendezkedéseket kutatni.  Hogy nem tudunk egy huszárvágással, a világ és legfőképp önmagunk becsapásával, teljesítmény és fáradság nélkül jólétet teremteni és a nemzetek sorában több elismertségre szert tenni.

Az, ahogyan a társadalmi életünket és a gazdasági rendszerünket szerveztük, ennyire elég.  Nem többre és nem kevesebbre.  A jelenlegi társadalmi fejlettségi szintünk, a közös értékeinkre alapozott hétköznapi kultúránk ennyit tud.  Ha ennél többet akarunk, ha ennél többre vágyunk, akkor az alapoknál kell kezdeni a változtatást.  Kiderült, hogy kevés a társadalmi felépítményünk csúcsát javítgatni: önmagukban a kormányváltások semmi előrelépést nem tudtak hozni.  Nem feltétlenül azért, mert minden politikus lop és rosszat akar a hazának.  Meggyőződésem, hogy a politikusok többsége alapvetően az ország javát akarja és szeretné, ha Magyarország egy egyre jobb hely lenne, és hogy a polgárainak az élete egyre kellemesebb legyen.  A hiba a politikusoknál sem a szándékban, vagy a célban van.  A hiba náluk is, mint a magyarok többségénél abban van, hogy keleties, balkáni értékek és hétköznapi kultúra mentén akarnak nyugati színvonalú országot építeni.

Szenvedjük ezt a kísérletet 22 éve, és szenvedni fogjuk még legalább 8 évig, ha szigorúan csak a címben szereplő második elvesztegetett évtized végéig tekintünk.  Szenvedjük, és közben egyre többen látják, hogy nincs más út, mint a nyugati értékek megismerése, megértése és őszinte megbecsülése.  Hogy nem hihetünk másban, mint az egyéni szabadságban, az azzal párosuló egyéni felelősségben, a jog uralmában a személyek uralma helyett, a teljesítményben, a tudásban, a kemény, verejtékes, világszínvonalú munkában, a józan mértékű szolidaritásban, a hibák szankcionálásában, a szankciók elkerülhetetlenségében, az emberi tisztességben, az embertársaink és a természeti környezet tiszteletében, az érdem elismerésében és megbecsülésében, az egyéni érdeket szükség esetén korlátozó, de azzal összhangba hozott, és még több jót teremtő közérdekben, az adófizetésben.

Egyre többen értik ezt, napról napra egyre több magyar ember veti el végleg azt a hétköznapi magyar kultúrát, amelynek alapjai a kiskapuk keresése, a középszerűség, az eltunyulás, a csodavárás, a helyettünk mindent megoldó hatalomba vetett hit, az ügyeskedés, a változatlanság, a változások minden áron való megakadályozása, az embertársainkon való átnézés, a saját egyéni érdek mindenen keresztül való érvényesítése, az embertársaink, illetve a köz érdekeinek semmibe vétele, a mindennel és mindenkivel szembeni tiszteletlenség, az átlagnál többet teljesítő visszahúzása, a borúlátás, a dögöljön meg a szomszéd tehene is.

Az elvesztegetett két évtized után Magyarországon többé nem fognak olyan politikát hatalomra emelni, amelyik csak osztogatni akar, de nem mondja meg, hogy miből, és olyat sem, amelyik mindössze annyit ígér, hogy minden sokkal jobb lesz, és ezért az egyénnek nem kell tennie semmit, elég egy zseniális ember a hatalom élén.  2020 után a magyar polgárok többet fognak a munkájukkal és a családjukkal foglalkozni, mint a politikával, mert lassan megtanuljuk, hogy az életünk minősége rajtunk múlik, és nem a kormányon, hogy az igazán fontos dolgok a munkahelyen és a családban zajlanak, nem a Kossuth téren.  A Kossuth térre pedig olyan politikusokat fogunk küldeni, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak.  Akik nem a gyűlölködésben és az egymás iránti elemi tisztelet hiányában hisznek, hanem abban, hogy egy közös hazában lakunk mi itt 10 millióan, és mindenkire szükség van a közös cél, a hazánk felvirágoztatása érdekében: a jobb- és baloldalra, a szegényre és gazdagra, a munkásra és tőkésre, a parasztra és értelmiségre, a menedzserre és a művészre.  Olyan politikusokra fogunk szavazni, akik azt ígérik, hogy nem akadályoznak minket abban, hogy keményen tanulva és dolgozva világszínvonalú teljesítményre legyünk képesek.  Messziről kerülni fogjuk azokat a politikusokat, akik azt ígérik, hogy egy év alatt megduplázzák a fizetésünket, hogy nekünk semmit nem kell tennünk, és minden, de minden sokkal jobb lesz, ha rájuk szavazunk.  És természetesen ugyanígy messziről kerülni fogjuk azokat a szolgáltatókat, akik számla nélkül vállalkoznak valamire, meg fogjuk vetni azokat a polgártársainkat, akik jobb híján passzív táppénzen vészelik át a két munkahely közötti pár hónapot, akik érdem nélkül jutnak elismeréshez, meg azokat a vállalkozókat, akik valódi teljesítmény helyett kapcsolatokon keresztül kapnak állami megrendelést és érdemtelenül gazdagodnak a köz kárára.

Így fogunk működni, mert megtanuljuk az elvesztegetett két évtized alatt, hogy csak így jutunk előrébb egyéni és társadalmi szinten egyaránt, hogy csak így van esély a boldogulásra, jólétre, kiegyensúlyozott életre a saját hazánkban.  Ezért állítom, hogy nem teljesen elvesztegetett ez a két évtized, enélkül ugyanis elmaradna ez a társadalmi fejlődés.  Hogy jobb lenne ezt a társadalmi fejlődést az elvesztegetett két évtized nélkül megélni?  Hát persze, hogy jobb lenne, csak nem lehetséges.  Hogy bezzeg Britanniában, Németországban vagy Hollandiában nem juttatnak kormányra populistákat?  Hát persze, hogy nem, de ott sem volt ez mindig így.  Nekik volt szerencséjük hamarabb megtapasztalni a saját elvesztegetett évtizedeiket, ezért járhatnak most előrébb.  Örüljünk annak, hogy végre mi is tanulhatunk, és fejlődhetünk, sőt, ha minden jól megy, évszázados társadalmi fejlettségbeli, hétköznapi kultúrában jelentkező lemaradást pótolhatunk röpke két évtized alatt.