Tegnap este újra tizen- és huszonéves diákok vonultak a Fővárosban, tüntettek, kiabáltak, megmutatták az elégedetlenségüket és az erejüket. Megmutatták, hogy van Magyarországon egy olyan generáció, amelyik nem része annak a kádári posványnak, amibe menthetetlenül belefulladni látszott a hazánk.
Magyarország egy évtizede jól érzékelhetően és egyre gyorsuló ütemben csúszik lefelé. Érezzük ezt sokan, elégedetlen vele szinte mindenki, és mégsem teszünk ellene semmit. Nem volt elég az MSZP-SZDSZ-kormányok sodródása, 2010-ben még tovább rontottunk a helyzeten, a szavazók többsége Orbántól várta a csodát, hogy majd jön ő, és mindannyiunk helyett rendbe tesz mindent. Aki nyitott szemmel járt a világban, az már akkor tudhatta, hogy ennek sem lesz jó vége, de ekkora pusztításra, mint ami most körülvesz minket a legrosszabb álmunkban sem gondoltunk. Már akkor, 2010-ben is érthetetlen volt, hogy hol van az ország valódi elitje, az okos, értelmes, tisztességes polgárok, akiknek végre vállalniuk kellene a feladatot, a haza sorsának a jobbra fordítását, mert ezt a rendszerváltó politikai osztálytól biztosan hiába várjuk. Azóta eltelt újabb két és fél év, csak kapkodjuk a fejünket, mindenkinek minden nap egyre rosszabb a helyzete és ami még szörnyűbb, a hosszú távú kilátásai is, és mégsem történt semmi.
Az a generáció, a sajátom, a mai 30-40-esek, akiknek erejük teljében és egy szabad világban kialakult értékrenddel a szívükben a legelemibb kötelességük lenne a haza sorsának a kézbevétele és jobbra fordítása, nem tesz semmit. Várunk, csöndben ülünk otthon, a munkánkra, a családunkra, a karrierünkre, az egzisztenciánkra hivatkozunk és közben szenvedünk. A maximum az, hogy blogokat olvasunk, kommentelünk, levelezőlistákon írogatunk szűk baráti körben arról, hogy milyen szörnyű ez az egész. És nem csinálunk semmit. Semmi érdemit, semmi előremutatót, semmi kézzelfoghatót, semmit, aminek értelme is lenne. Ülünk a valódi, vagy a virtuális online kocsmában és veregetjük egymás vállát, hogy mi mind milyen okosak és tisztességesek vagyunk, de hát Orbán, meg Gyurcsány, meg Puch, meg Simicska. És itt meg is áll a tudomány, nincs továbblépés, csak a skizofrén állapot, mintha ennek így bármi értelme lenne, felismerni a mindent átszövő és ellehetetlenítő romlást és ostobaságot, és nem tenni ellene az égvilágon semmit.
Sokáig szerettünk úgy gondolni magunkra, mint akik már a rendszerváltás után lettünk felnőttek, akik már nem a Kádár-rendszer gyermekei vagyunk, pedig mennyire azok vagyunk. Azt hittük, hogy az, hogy a rendszerváltáskor maximum tizenévesek voltunk, az megmentett minket a lebomló szocializmus mocsarától, pedig mennyire tévedtünk. A lebomló szocializmus, a Kádár-rendszer ugyanis soha nem múlt el a fejünk fölül. Húsz évig csak csendesen, alig észrevehetően, szinte szemérmesen toldozgatta-foldozgatta a mindenkori kormány, két és fél éve viszont az átfogó felújítása, a nagytatarozása zajlik, az alapok és a szerkezeti elemek megerősítése, hogy még sokáig tartson, hogy még sok generáció életét tehesse tönkre. És éppen ez, a Kádár-rendszer Orbán, Kövér, Rogán és társaik általi nagygenerálja mutatta meg, hogy mennyire homo kadaricus az én generációm színe-java is. Lehet, hogy ha lett volna valódi, alulról jövő, az egész társadalmat átható rendszerváltás 1989-ben, akkor ez ma nem így lenne, de a Kádár-rendszer elmúlt húsz évi lappangó továbbélése beszippantotta a mai 30-40-eseket is.
Arra hivatkozunk, hogy félünk. Hogy nekünk egzisztenciánk van, karrierünk, családunk és megélhetésünk. Hogy minket nem érdekel a politika, legfeljebb kocsmai szinten. Dugjuk a fejünket folyamatosan bele a homokba, egyre mélyebbre, mintha nem lenne holnap, mintha a mi gyerekeinknek nem ezt az országot akarnánk egyszer örökül hagyni. Félünk, mert mindnyájunknak van valami kis vaj a füle mögött. Mi is, mint az előttünk járók, rutinszerűen kerüljük az adót, ahol érjük, nem kérünk számlát, zsebbe fizetjük a mestert és az alkalmazottunkat, kicsit nagyobbra építjük a lakásunkat, mint ami az építési engedélyben szerepel, már éppen elkezdtünk érzékelhető mennyiségű hálapénzt kapni, a pozícióban lévő volt iskolatársaink már éppen elkezdtek számottevő befolyásra és hatalomra szert tenni. Megyünk bele szépen mi is a mocsárba, kezdünk egyre jobban részt venni a dagonyában, és kezdjük egyre jobban elfogadni, hogy a politikával nem kell foglalkoznunk, a hatalomtól a legjobb diszkrét távolságot tartani, nem kritizálni kell azt, hanem korrumpálni, és akkor minden rendben lesz.
Persze, rendben lesz, holnapig. És mi lesz azután? Mi lesz holnapután, meg jövőre, meg húsz év múlva? A mi gyerekeink majd egy ugyanilyen erkölcstelen, élhetetlen, züllött, bűzlő országot fognak örökölni tőlünk, amely menthetetlenül lehúzza majd őket is a maga szintjére, cinkosává teszi, besározza és lenyeli az ő életüket is? A mi generációnk az, amelynek lehetősége volt az elmúlt húsz évben kiváló hazai és külföldi iskolákban tanulni, korszerű tudásra szert tenni, világot látni, magába szívni a szabad nyugati levegőt és hazahozni az ott megtapasztalt értékeket, erkölcsöt és tartást. Rajtunk lenne most a sor, a mi kötelességünk lenne a szüleinkkel, a településünkkel, a népünkkel, a nemzetünkkel, a társadalmunkkal, az országunkkal, és a jövő generációkkal szemben, hogy tegyünk valamit a haza ügyének előrelendítéséért. És ez az, amit nem csinálunk, mert félünk. A szüleink Kádártól féltek, mi a legjobb tanítványától félünk, még mi sem vagyunk képesek elhinni, hogy lehet változtatni, hogy a tisztességes, őszinte, okos gondolatok és az ezeket képviselő becsületes emberek sokkal nagyobb erőt képviselnek, mint a velünk élő posvány Kádár-rendszer és annak éppen aktuális hatalmasai.
Ebbe a fülledt dágványba csöppentek bele a diákok, és kezdtek el hullámokat vetni az állóvízben. A múlt heti első tüntetésüktől, ahol még csak pár százan voltak, érezni a frissességet, az egyszerű fiatalos lendületet, a meg nem alkuvást, ami azóta minden megmozdulásukat körüllengi. Le a kalappal a diákok előtt, szerte az országban, Szombathelytől Kazincbarcikáig, Szegedtől Budapestig! Persze a Kossuth térre, meg a Rádióhoz vonulók vannak leginkább szem előtt, de ők csak a töredéke ennek a nagyszerű nemzedéknek, amelyik együtt mozdul most az ország sok-sok településén. Középiskolások, főiskolások, egyetemisták, ők csillantottak meg végre újra egy reménysugarat, hogy újra vannak ebben az országban olyanok, akik nem akarják elfogadni a kádári posványt. Ők azok, akik végre igazi szabad polgárokként nem félnek, hanem a legnagyobb természetességgel kimennek az utcára, és egyszerűen elmondják, hogy nem tetszik nekik valami. A legnagyobb természetességgel és a legjobb hagyományokat követve elmennek a Rádióhoz és fórumot tartanak az egyetemeken. (Itt kell elismernünk azokat az egyetemi vezetőket, akik ezt lehetővé teszik a számukra, és lemondóan legyintenünk azokra, akik ezt megpróbálják megakadályozni.) A mai tizen- és huszonéves diákok fogják nekünk megdönteni a Kádár-rendszert – hívják azt éppen NER-nek, vagy Orbán-rendszernek – és ezért köszönettel tartozunk nekik. Ők Magyarország igazi reménysége, akik remélhetőleg felrázzák végre az egész társadalmat, benne a mi generációnkat is, különösen minket.
Talán végre megérti a mi korosztályunk is, hogy itt az idő, hogy mi, 30-40-es nyugatias polgárok is végre kihúzzuk a fejünket a homokból, és elkezdjük végre a haza ügyét szolgálni azzal, hogy elmondjuk, hogy mi hogyan látjuk az ország helyzetét és a kilábaláshoz vezető utat. Bocsássuk végre rendelkezésre a korszerű tudásunkat, a tapasztalatainkat, az okos, tisztességes gondolatainkat és elképzeléseinket arról, hogy hogyan lehet a társadalmunk minden tagja számára egy élhetőbb, jobb országot csinálni, amely 10 millió polgárnak és jövendő utódainak kínál valódi perspektívát.
A diákok, a fiatalok, a gyerekek ezt üzenik nekünk: ébresztő! Ébredjünk fel, és húzzuk vissza a lábunkat a mocsárból! Mi még tudunk nyugati polgárokként élni, ne veszítsük ezt el, ne essünk bele véglegesen a Kádár-rendszer csapdájába, mint az előttünk járó generációk. Ébresztő! Keljünk fel, szerveződjünk meg, vitassuk meg a gondolatainkat, foglaljuk pontokba, mondjuk el, hogy kik vagyunk mi, és mit kínálunk az országnak. Ehhez szükség lesz gondolkodókra, a gondolatokat lejegyzőkre és új politikusokra is, hiszen végignézve a rendszerváltó pártokon és környékükön, senki nem gondolhatja komolyan, hogy tőlük várhatjuk a változást. De nem kell mindenkinek politikusnak lenni, sok okos, tisztességes szakemberre van szükség, aki csak mondja a magáét és a háttérben tevékenykedik. A legfontosabb: halljuk meg a diákok üzenetét, kezdjünk el végre cselekedni, ennek csak jó vége lehet!
Utolsó kommentek