"Mikor van vége a demokráciának?" - kérdezi Török Gábor, majd kifejti, hogy még nincs. Egyetértek vele. A Fidesz demokrácia-romboló pótcselekvéssorozata a végtelen önbizalomhiányukból fakad, abból, hogy képtelenek a valós teljesítményre, és ezt tudják. De a demokráciánkat nem kell félteni, van annyira erős a demokratikus elkötelezettség a mégoly kelet-európai magyar társadalomban, a Fidesz vezére pedig ismeri annyira a magyar népléleket, hogy e két tényező határt szabjon rombolásuknak. E határig viszont elmennek, pánikszerűen mozgatnak meg minden követ és állítanak a feje tetejére mindent azért, hogy a következő választást is megnyerjék. Pótcselekvésekbe menekülnek, mert nem hisznek saját magukban. Nem hisznek a teljesítményben, csak az ügyeskedésben.

A Fidesz pontosan úgy működik, mint a '90-es évek vadkapitalizmusának tipikus kelet-európai kisvállalkozója. Érzi, hogy semmilyen valós teljesítményt nem tud felmutatni, semmilyen valódi versenyelőnye nincs a versenytársaihoz képest, ezért tisztességtelen módon próbál eredményes lenni. Hazudik az ügyfelének, becsapja a partnereit és munkavállalóit, megvezeti a hatóságot és bujkál előle, megpróbálja ellehetetleníteni a versenytársait. Mivel még soha életében nem nyújtott kiugró teljesítményt - nem beszélve a világszínvonalról, amiről el sem tudja képzelni, hogy itt a Kárpát-medencében is lehetséges - meg sem kísérli, hogy a hagyományos módon küzdjön a sikerért. Mivel ő maga is sejti, hogy a teljesítménye gyenge, a munkájának a hozzáadott értéke alacsony vagy nulla, csak azon töri a fejét, hogy hogyan lehetne valamilyen kerülő úton, valódi teljesítmény nélkül előnyre szert tenni. Csak ilyen módszerekben tud gondolkodni, hiszen még életében nem tapasztalta meg, hogy az alapos szaktudáson, és a kitartáson, a folyamatos önfejlesztésen és az ügyfelekkel, valamint a termékkel szembeni alázaton alapuló munka előbb-utóbb elkerülhetetlenül eredményhez, valódi sikerhez vezet.

Soha életében nem élte még át a jól megtervezett és jól kivitelezett munka örömét, mindig csak kapkodott, belekezdett ebbe is, abba is, mindig csak hatalmas víziói voltak, és mindig messze alábecsülte a víziók megvalósításához szükséges munka mennyiségét és minőségét. Egyszer sem csinált végig valamit az elejétől a végéig, így nem tapasztalhatta meg, hogy a legegyszerűbbnek tűnő tevékenység is mennyire összetett lehet és mennyi buktatót rejthet míg az ember a végére ér. Újra és újra beleesik abba a hibába, hogy azt hiszi, hogy ha már végig tudott gondolni valamit, és látja, hogy nagy vonalakban hogyan kellene megvalósítani azt, akkor a kivitelezés már semmiség. Ő mindig megáll az álmodozásnál, a vízióknál, és elhiszi, hogy onnan már egyszerű, hiszen onnan "már csak meg kell csinálni". Onnan "már nem nagy cucc". Onnan "már sima". Mivel soha nem csinált semmit önállóan, így azt sem tapasztalhatta meg soha, hogy mi is az, amiben ő tényleg jó, jobb, mint a többiek, pedig egész biztosan van ilyen. Hogy hol van az ő helye a nagy társadalmi munkamegosztásban. Hogy mi is az ő versenyelőnye, amire alapozhat, amire büszke lehet, és ami magabiztosságot adhat neki, és fölöslegessé teszi, hogy azon gondolkodjon, hogy hogyan tud tisztességtelenül nyerni. Hogy mi az, amire alapozva hihet önmagában.

Aki tudja, hogy miben jó, az nem fél a versenytől. Nem fél elveszíteni egy megbízást, nem fél a munkanélküliségtől, mert tudja, hogy az ő tudására, felkészültségére, tapasztalatára, szorgalmára és munkaerkölcsére mindig szükség lesz. Nincs is ideje rá, hogy azon mesterkedjen, hogy tisztességtelen versenyelőnyre tegyen szert, mert egymást érik a megrendelések, a feladatok. Teszi a dolgát, amiben jó, amit szeret, amivel értéket teremt, a siker ennek a természetes következménye. A teljesítménynek a következménye. Nem kellett azt görcsösen akarni és cselt szőni érte.

Aki tisztességtelen módszereken töri a fejét az nem hisz magában. Nem hiszi el, hogy a munkájának az eredménye automatikusan meghozza a sikert, mert ő maga sem hisz a saját munkájában. Nem hisz abban, hogy ő is képes lehet valódi teljesítményre, valódi értékteremtésre. Ő nem tenni akar valamit, hanem lenni akar valaki. Ő győztes akar lenni. Nem tenni akar, aminek a következményeként mellesleg győztes is lesz. Ő csak simán győztes akar lenni. És folyton ehhez keresi a tisztességtelen eszközöket. És amikor még így sem sikerül győznie, akkor persze mindig van magyarázat, valami aktuális bűnbak, aki a kudarc okozója. A versenytárs, a szabályok, a hatóság, a munkatársak, az ügyfél butasága, az időjárás. Soha nem lehetséges az, hogy ő nem csinált valamit elég jól. Hogy nem volt jó a víziója, vagy nem volt elég kimunkált a stratégiája, a terve, vagy nem volt elég precíz a kivitelezés, az ellenőrzés.

A Fidesz nem hisz önmagában és nem hisz a teljesítményben, csak az ügyeskedésben. Nem hisz abban, hogy csak szépen alaposan, okosan végig kellene dolgoznia ezt a ciklust, és a választók automatikusan értékelnék az eredményeket. Nem hisz ebben, mert ez számára egyfelől hihetetlenül, másfelől túl macerásan hangzik, ehhez túl sok aprólékos munkát kellene elvégezni. Ráadásul a mamelukok helyett kellene hozzá sok értelmes szakember, akik nem pártutasításokhoz hanem szakmai szabályokhoz és az elemi tisztességhez igazodnak, hiszen ők jók valamiben, ők bíznak magukban és a jövőjükben. Nekik van veszítenivalójuk, nekik van jövőjük. A Fidesz csak győzni akar. Nem azért, hogy tegyen valamit, hanem csak egyszerűen azért, hogy ő legyen a győztes. Orbán Viktor történelmi figura akar lenni. Nem keményen dolgozni, vezetői és döntéshozói teljesítményt felmutatni, és ennek mintegy mellékes következményeként történelmi szereplővé válni. Ő egyszerűen csak szeretne történelmi szereplővé válni. Az lesz. Csak nem úgy, ahogy gondolta.