Inoffensus

Az Idősügyi Tanács tegnapi ülésén Orbán Viktor meglepő kijelentést tett.  Azt ígérte, hogy ő személyesen fogja eldönteni minden egyes érintett közalkalmazott esetében, hogy az illető dolgozhat-e nyugdíjasként tovább, ha a Kormánynak szüksége van rá.  Ez a fajta kézi vezérlés egy párszáz fős cégnél is tarthatatlan lenne, nem egy 800 ezer főt alkalmazó államnál.  Ha Orbán HR-menedzserkedik, akkor mégis ki kormányoz?

Ha nem személyesen a miniszterelnök mondaná, és nem lenne róla videófelvétel, akkor nem lennék hajlandó elhinni, hogy ez igaz.  Egy közepes méretű európai ország miniszterelnöke HR-középvezetői feladatokat lát el a közalkalmazotti munkaszervezetek helyett.  Ebben az abszurditásban persze a legnyugtalanítóbb az, hogy akkor mégis ki végzi a miniszterelnöki feladatokat?

Az ominózus mondatok a videóban 2:10-től:

A riport leirata (a videóban 1:12-től 2:26-ig):

 R.: - Országosan minden negyedik orvos 62 év feletti. A szakrendelőkben a legrosszabb a helyzet. Az ott dolgozó orvosok 70%-a nyugdíjas korú. Orbán Viktor ma az Idősügyi Tanácson azt mondta, a magánszektorban kifejezetten támogatnák, hogy nyugdíjasokat is foglalkoztassanak. Az állami szektorban viszont nem akarják, hogy kettős juttatás legyen. Ugyanakkor, ahol utánpótláshiány van, a miniszterelnök mérlegelhet.

 

Orbán Viktor, miniszterelnök: - Ott, ahol szükségünk van, hogy maradjon, mert mondjuk nincs elég utánpótlás, majd lesz csak most azonnal nincsen. Ott pedig arra kell figyelni, hogy miután marad, de kettős juttatás nincsen, a korábbi bérénél ne kapjon kevesebbet. Tehát gondoskodni kell arról, hogy a korábban két forrásból kapott egy jövedelmet, most ez megszűnik, tehát meg kell emelnünk a bérét annak, akit nyugdíj után is bent tartunk az állami szektorba, arra a szintre, mint ahogy korábban a nyugdíja meg a bére együtt volt. Mert csak így fair a dolog. Tehát ezeket egyenként szépen végig fogjuk kísérni, erre van egy kis munkacsoportom, én adom a felmentéseket egyenként, látom, hogy melyik ágazatban igaz, hogy szükség van a tovább foglalkoztatásra, melyik ágazatban nem igaz, ennek megfelelően adom meg az engedélyt és egyenként gondoskodunk mindenkiről, hogy  korrekt eljárásban legyen  részesülve.

 

Forrás: MTV Premier

Természetesen már önmagában az aggasztó, hogy nem képes a Kormány olyan szabályozást készíteni, amely előre méri fel a lehetséges hatásokat, előre gondolja végig, hogy milyen következményei lesznek a tervezett szabályozásnak, és előre határoz meg a nem kívánt következmények kezelésére mechanizmusokat.  Az elmúlt két és fél évben persze megszokhattuk, hogy a Kormány valami miatt úgy irtózik a korrekt előkészítéstől, mint ördög a tömjénfüsttől, így aztán sajnos teljesen tipikus, hogy kijön egy átgondolatlan szabály – jelen esetben a közalkalmazottak esetében a nyugdíj melletti továbbfoglalkoztatás tilalma –, amiről a hatálybalépést követően perceken belül bizonyosodik be, hogy tarthatatlan, mert nincs köszönőviszonyban a minket körülvevő valósággal.  Azokkal a körülményekkel nincs köszönőviszonyban, amelyeket fel kellett volna előzetesen mérni, és amely következményekre fel kellett volna készülni, de láthatóan ez valami miatt nem része a Kormány gondolkodásának. 

Szóval megszületik a jogszabály, hatályba lép, kiderülnek a „nem várt” mellékhatások, és beindul az események után való szaladás.  További kapkodás, további előkészítetlen döntések, melyek további „nem várt” hatásokat eredményeznek.  A végeredmény „természetesen” nem az, hogy visszavonják a szabályozást, és megpróbálnak csinálni helyette egy előkészített, jó minőségű változatot, ez esetben ugyanis még azt gondolhatná valaki, hogy a Kormány hajlandó gondolkodni és észérvek alapján felülvizsgálni a saját döntéseit, ez pedig különös módon a Fidesz szerint szintén nem kívánatos.  Marad helyette a dacos ragaszkodás a rossz minőségű, használhatatlan szabályozáshoz, a felmerülő „nem várt” problémák tömegének egyedi kezelésével. 

A tömeges egyedi problémakezelés persze hatékonytalan, lassú, potenciálisan további problémákat generál és sokszor igazságtalan és méltánytalan egyedi döntésekhez vezet.  Végeredményként az ilyen, rossz szabályozásnak a társadalmi hasznossága sokkal kisebb, mint egy tisztességesen előkészített, korrekt szabályozásnak, ami lassabban készül, lassabban bevezethető, de tartósabb és alkalmasabb, és ahol az egyedi problémakezelés nem létezik, mert minden esetre van szabály, amelyet aztán következetesen be is tartanak, mert betartható.  A Fidesz ennek ellenére ezt a fajta rossz minőségű, hatékonytalan, drága, és hosszú távú károkat okozó jogszabályalkotást preferálja, ezt már megszoktuk tőlük az elmúlt két és fél évben.  A dolog eddig úgymond normálisnak, vagy legalábbis megszokottnak tekinthető. 

Az igazán meglepő, vagy újszerű az, amit a miniszterelnök ma saját maga fedett fel, mely szerint túl azon, hogy tudomásul veszi az ilyen rossz minőségű jogszabályalkotást – ahelyett, hogy elutasítaná azt, és olyan kormánytagokkal venné körül magát, akik jobb minőségű jogszabályokat tudnak előkészíttetni –, az egyedi problémakezelést személyesen ő maga végzi.  Ő maga vállalkozik olyan egyedi döntések százainak, vagy ezreinek a meghozatalára, amelyek fel sem merülnének, ha a Kormány jól végezné a dolgát, de ha már így alakult, akkor sem igénylik az ország első emberének a figyelmét és idejét, maximum kormányhivatali osztályvezetői, vagy főosztályvezetői szinten kellene őket kezelni. 

Ha ez komolyan így működik ebben az ügyben, akkor vajon hány másik, ehhez hasonló ügyben vesztegeti a miniszterelnök a drága idejét és figyelmét?  És vajon mennyi ideje és figyelme jut azokra a fontos dolgokra és ügyekre, amelyeket viszont valóban neki kellene végiggondolni és eldönteni?  Csoda ezek után, hogy a hétköznapi ember számára is érzékelhetően rossz minőségű döntéseket hoz a Kormány nap, mint nap?  Nem csoda, hiszen ezek szerint minden apró-cseprő ügyben Orbán Viktor dönt, miközben nincs az a felkészült, zseniális vezető, aki képes naponta több száz egyedi döntést meghozni úgy, hogy azokra kellő figyelem jusson és ezáltal a legjobb döntés szülessen. 

Az emberiség azért találta fel az együttműködést, a specializációt és a szervezetet, hogy a vezetők képesek legyenek sok ember munkáját irányítani, országokat vezetni, anélkül, hogy személyesen, a saját két kezükkel végeznének el minden munkafolyamatot, hiszen ez egy bizonyos méret felett lehetetlen.  Ilyenkor az alkalmas, jó vezető csapatot szervez, olyan embereket válogat maga köré, akiknek a szakmai és emberi kvalitásaiban megbízik, és úgy osztja fel a munkát és a feladatokat, hogy a szervezet egésze összességében ugyanolyan jó, vagy még jobb döntéseket hozhasson, mintha ő maga csinált volna végig minden folyamatot személyesen.  Ehhez persze a vezetőnek szüksége van alkalmas emberekre, kölcsönös bizalomra, és arra, hogy megszervezze a csapata munkáját, világos elvárásokat fogalmazzon meg és világos hatásköröket rendeljen a feladatokhoz, a munkatársai teljesítményét pedig mérje és értékelje. 

Magyarul, vezetni kell a szervezetet, amihez meg persze alkalmas vezető kell.  A kézi vezérlés, a mikromenedzselés az alkalmatlan vezető válságtünete.  Orbán Viktor láthatóan képtelen egy akkora szervezet munkáját irányítani, mint egy közepes méretű európai ország kormányzata.  Ezzel a módszerrel, ahogyan ő gondolkodik a vezetői feladatokról, egy 10-20, de maximum 50 fős családi vállalkozást lehet sikeresen irányítani, nem egy százezreket foglalkoztató modern államot.  Ezek után ne csodálkozzunk azon, hogy miért tart itt az ország Orbán két és fél évnyi „kormányzása” után.  Abba pedig talán jobb, ha bele sem gondolunk, hogy mennyi valóban fontos és az ország egésze számára sorsdöntő ügyben született rossz döntés azért, mert a miniszterelnöknek éppen egy ahhoz hasonló kérdéssel kellett foglalkoznia, mint hogy például a Kaposvári Kórház nyugdíjas sebészét engedje-e tovább dolgozni, vagy nem, és ha igen, akkor milyen fizetésért.

Tegnap este újra tizen- és huszonéves diákok vonultak a Fővárosban, tüntettek, kiabáltak, megmutatták az elégedetlenségüket és az erejüket.  Megmutatták, hogy van Magyarországon egy olyan generáció, amelyik nem része annak a kádári posványnak, amibe menthetetlenül belefulladni látszott a hazánk.

Magyarország egy évtizede jól érzékelhetően és egyre gyorsuló ütemben csúszik lefelé.  Érezzük ezt sokan, elégedetlen vele szinte mindenki, és mégsem teszünk ellene semmit.  Nem volt elég az MSZP-SZDSZ-kormányok sodródása, 2010-ben még tovább rontottunk a helyzeten, a szavazók többsége Orbántól várta a csodát, hogy majd jön ő, és mindannyiunk helyett rendbe tesz mindent.  Aki nyitott szemmel járt a világban, az már akkor tudhatta, hogy ennek sem lesz jó vége, de ekkora pusztításra, mint ami most körülvesz minket a legrosszabb álmunkban sem gondoltunk.  Már akkor, 2010-ben is érthetetlen volt, hogy hol van az ország valódi elitje, az okos, értelmes, tisztességes polgárok, akiknek végre vállalniuk kellene a feladatot, a haza sorsának a jobbra fordítását, mert ezt a rendszerváltó politikai osztálytól biztosan hiába várjuk.  Azóta eltelt újabb két és fél év, csak kapkodjuk a fejünket, mindenkinek minden nap egyre rosszabb a helyzete és ami még szörnyűbb, a hosszú távú kilátásai is, és mégsem történt semmi. 

Az a generáció, a sajátom, a mai 30-40-esek, akiknek erejük teljében és egy szabad világban kialakult értékrenddel a szívükben a legelemibb kötelességük lenne a haza sorsának a kézbevétele és jobbra fordítása, nem tesz semmit.  Várunk, csöndben ülünk otthon, a munkánkra, a családunkra, a karrierünkre, az egzisztenciánkra hivatkozunk és közben szenvedünk.  A maximum az, hogy blogokat olvasunk, kommentelünk, levelezőlistákon írogatunk szűk baráti körben arról, hogy milyen szörnyű ez az egész.  És nem csinálunk semmit.  Semmi érdemit, semmi előremutatót, semmi kézzelfoghatót, semmit, aminek értelme is lenne.  Ülünk a valódi, vagy a virtuális online kocsmában és veregetjük egymás vállát, hogy mi mind milyen okosak és tisztességesek vagyunk, de hát Orbán, meg Gyurcsány, meg Puch, meg Simicska.  És itt meg is áll a tudomány, nincs továbblépés, csak a skizofrén állapot, mintha ennek így bármi értelme lenne, felismerni a mindent átszövő és ellehetetlenítő romlást és ostobaságot, és nem tenni ellene az égvilágon semmit. 

Sokáig szerettünk úgy gondolni magunkra, mint akik már a rendszerváltás után lettünk felnőttek, akik már nem a Kádár-rendszer gyermekei vagyunk, pedig mennyire azok vagyunk.  Azt hittük, hogy az, hogy a rendszerváltáskor maximum tizenévesek voltunk, az megmentett minket a lebomló szocializmus mocsarától, pedig mennyire tévedtünk.  A lebomló szocializmus, a Kádár-rendszer ugyanis soha nem múlt el a fejünk fölül.  Húsz évig csak csendesen, alig észrevehetően, szinte szemérmesen toldozgatta-foldozgatta a mindenkori kormány, két és fél éve viszont az átfogó felújítása, a nagytatarozása zajlik, az alapok és a szerkezeti elemek megerősítése, hogy még sokáig tartson, hogy még sok generáció életét tehesse tönkre.  És éppen ez, a Kádár-rendszer Orbán, Kövér, Rogán és társaik általi nagygenerálja mutatta meg, hogy mennyire homo kadaricus az én generációm színe-java is.  Lehet, hogy ha lett volna valódi, alulról jövő, az egész társadalmat átható rendszerváltás 1989-ben, akkor ez ma nem így lenne, de a Kádár-rendszer elmúlt húsz évi lappangó továbbélése beszippantotta a mai 30-40-eseket is. 

Arra hivatkozunk, hogy félünk.  Hogy nekünk egzisztenciánk van, karrierünk, családunk és megélhetésünk.  Hogy minket nem érdekel a politika, legfeljebb kocsmai szinten.  Dugjuk a fejünket folyamatosan bele a homokba, egyre mélyebbre, mintha nem lenne holnap, mintha a mi gyerekeinknek nem ezt az országot akarnánk egyszer örökül hagyni.  Félünk, mert mindnyájunknak van valami kis vaj a füle mögött.  Mi is, mint az előttünk járók, rutinszerűen kerüljük az adót, ahol érjük, nem kérünk számlát, zsebbe fizetjük a mestert és az alkalmazottunkat, kicsit nagyobbra építjük a lakásunkat, mint ami az építési engedélyben szerepel, már éppen elkezdtünk érzékelhető mennyiségű hálapénzt kapni, a pozícióban lévő volt iskolatársaink már éppen elkezdtek számottevő befolyásra és hatalomra szert tenni.  Megyünk bele szépen mi is a mocsárba, kezdünk egyre jobban részt venni a dagonyában, és kezdjük egyre jobban elfogadni, hogy a politikával nem kell foglalkoznunk, a hatalomtól a legjobb diszkrét távolságot tartani, nem kritizálni kell azt, hanem korrumpálni, és akkor minden rendben lesz. 

Persze, rendben lesz, holnapig.  És mi lesz azután?  Mi lesz holnapután, meg jövőre, meg húsz év múlva?  A mi gyerekeink majd egy ugyanilyen erkölcstelen, élhetetlen, züllött, bűzlő országot fognak örökölni tőlünk, amely menthetetlenül lehúzza majd őket is a maga szintjére, cinkosává teszi, besározza és lenyeli az ő életüket is?  A mi generációnk az, amelynek lehetősége volt az elmúlt húsz évben kiváló hazai és külföldi iskolákban tanulni, korszerű tudásra szert tenni, világot látni, magába szívni a szabad nyugati levegőt és hazahozni az ott megtapasztalt értékeket, erkölcsöt és tartást.  Rajtunk lenne most a sor, a mi kötelességünk lenne a szüleinkkel, a településünkkel, a népünkkel, a nemzetünkkel, a társadalmunkkal, az országunkkal, és a jövő generációkkal szemben, hogy tegyünk valamit a haza ügyének előrelendítéséért.  És ez az, amit nem csinálunk, mert félünk.  A szüleink Kádártól féltek, mi a legjobb tanítványától félünk, még mi sem vagyunk képesek elhinni, hogy lehet változtatni, hogy a tisztességes, őszinte, okos gondolatok és az ezeket képviselő becsületes emberek sokkal nagyobb erőt képviselnek, mint a velünk élő posvány Kádár-rendszer és annak éppen aktuális hatalmasai.

Ebbe a fülledt dágványba csöppentek bele a diákok, és kezdtek el hullámokat vetni az állóvízben.  A múlt heti első tüntetésüktől, ahol még csak pár százan voltak, érezni a frissességet, az egyszerű fiatalos lendületet, a meg nem alkuvást, ami azóta minden megmozdulásukat körüllengi.  Le a kalappal a diákok előtt, szerte az országban, Szombathelytől Kazincbarcikáig, Szegedtől Budapestig!  Persze a Kossuth térre, meg a Rádióhoz vonulók vannak leginkább szem előtt, de ők csak a töredéke ennek a nagyszerű nemzedéknek, amelyik együtt mozdul most az ország sok-sok településén.  Középiskolások, főiskolások, egyetemisták, ők csillantottak meg végre újra egy reménysugarat, hogy újra vannak ebben az országban olyanok, akik nem akarják elfogadni a kádári posványt.  Ők azok, akik végre igazi szabad polgárokként nem félnek, hanem a legnagyobb természetességgel kimennek az utcára, és egyszerűen elmondják, hogy nem tetszik nekik valami.  A legnagyobb természetességgel és a legjobb hagyományokat követve elmennek a Rádióhoz és fórumot tartanak az egyetemeken.  (Itt kell elismernünk azokat az egyetemi vezetőket, akik ezt lehetővé teszik a számukra, és lemondóan legyintenünk azokra, akik ezt megpróbálják megakadályozni.)  A mai tizen- és huszonéves diákok fogják nekünk megdönteni a Kádár-rendszert – hívják azt éppen NER-nek, vagy Orbán-rendszernek – és ezért köszönettel tartozunk nekik.  Ők Magyarország igazi reménysége, akik remélhetőleg felrázzák végre az egész társadalmat, benne a mi generációnkat is, különösen minket. 

Talán végre megérti a mi korosztályunk is, hogy itt az idő, hogy mi, 30-40-es nyugatias polgárok is végre kihúzzuk a fejünket a homokból, és elkezdjük végre a haza ügyét szolgálni azzal, hogy elmondjuk, hogy mi hogyan látjuk az ország helyzetét és a kilábaláshoz vezető utat.  Bocsássuk végre rendelkezésre a korszerű tudásunkat, a tapasztalatainkat, az okos, tisztességes gondolatainkat és elképzeléseinket arról, hogy hogyan lehet a társadalmunk minden tagja számára egy élhetőbb, jobb országot csinálni, amely 10 millió polgárnak és jövendő utódainak kínál valódi perspektívát. 

A diákok, a fiatalok, a gyerekek ezt üzenik nekünk: ébresztő!  Ébredjünk fel, és húzzuk vissza a lábunkat a mocsárból!  Mi még tudunk nyugati polgárokként élni, ne veszítsük ezt el, ne essünk bele véglegesen a Kádár-rendszer csapdájába, mint az előttünk járó generációk.  Ébresztő!  Keljünk fel, szerveződjünk meg, vitassuk meg a gondolatainkat, foglaljuk pontokba, mondjuk el, hogy kik vagyunk mi, és mit kínálunk az országnak.  Ehhez szükség lesz gondolkodókra, a gondolatokat lejegyzőkre és új politikusokra is, hiszen végignézve a rendszerváltó pártokon és környékükön, senki nem gondolhatja komolyan, hogy tőlük várhatjuk a változást.  De nem kell mindenkinek politikusnak lenni, sok okos, tisztességes szakemberre van szükség, aki csak mondja a magáét és a háttérben tevékenykedik.  A legfontosabb: halljuk meg a diákok üzenetét, kezdjünk el végre cselekedni, ennek csak jó vége lehet!

Orbán Viktor szombaton délután a Főváros egyik legdivatosabb szórakozóhelyén találkozott néhány fidelitasos fiatallal, és rövid egyeztetés után két és fél perces videó-üzenetben a helyszínen adta elő a teljes magyar felsőoktatás átalakításának legfrissebb „koncepcióját”.  Szép példája ez Orbán hatalomgyakorlási módszerének, melyben egyszerre lepleződik le a „gránitszilárdságú” NER minden összetevőjének a hazugsága.

Az új felsőoktatási „koncepció” „természetesen” gyökeresen különbözik mindentől, amit ebben a témában eddig a Fidesztől, a Kormánytól, vagy akár személyesen Orbán Viktortól hallottunk.  És most nem elsősorban a két, négy, vagy tizennégy évvel ezelőtti nyilatkozataira gondolok – bár ezekkel kapcsolatban is meg lehetne fogalmazni néhány keresetlen szót –, hanem a két nappal korábbira.  Ami már akkor is elég zavaros volt ugyan, a mostani verziónak mégsem volt se híre, se hamva benne, csak egy szokásosan magabiztos, szokásosan hetyke, szokásosan felelőtlen és mindezek miatt szokásosan teljesen komolyan vehetetlen riposzt: „A hét végéig megoldjuk a felsőoktatási reformot is”.  Neki ezt jelenti a NER.

Amikor 2010-ben a Fidesz előállt a Nemzeti Együttműködés Rendszere elnevezéssel, óvatos optimizmussal tekintettem a kormányzásuk elébe.  Szépen rímelt ez az elnevezés azokra a választások előtt Orbán által adott, jól sikerült beszédekre, melyek persze nem nagyon szóltak semmiről, de visszafogottságuk, kiegyensúlyozottságuk, látszólag széles perspektívájuk következtében okot adtak a bizakodásra.  Becsapott, egykori, 1998-as Fidesz-szavazóként – akit már 1998 őszére sikerült teljesen kiábrándítaniuk az agresszív kíméletlenségükkel, ahogyan ők a kormányzást képzelték és gyakorolták –, annyira azért nem győztek meg, hogy akár csak fontolóra vegyem a rájuk való szavazást, de elaltatták a félelmeimet, és pozitív várakozással tekintettem a kormányzásuk elé.  Még a kétharmadra is úgy gondoltam, hogy most aztán itt a nagy lehetőség, megcsinálhatják a nagy csodát, nem hivatkozhatnak semmire, most, vagy soha.  Ha sikerül az ország rendbetétele, akkor azért fogok örülni, ha nem sikerül, akkor meg azért, mert akkor végre beigazolódik, amit akkor már 12 éve sejtettem, hogy Orbán nem ért a vezetéshez, a kormányzáshoz, a Fidesz pedig okos, értelmes szakemberek helyett nagy egóval megáldott szerencselovagokból áll.  Az is jó a hazának ha megtáltosodnak, és az is, ha végre a helyükre kerülnek és nem tudnak többé tömegeket szédíteni a válogatott ostobaságaikkal, amelyekben csak egyféle törvényszerűség fedezhető fel: a buta, erkölcstelen cinizmus, az állandó ellenzése mindennek, amit nem ők mondanak ki először, függetlenül annak értékétől és értelmétől.

Szóval meglett a kétharmad, és meghirdették a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, amely kifejezetten szimpatikusan hangzott.  Olyasminek tűnt, amit régóta tartottam kívánatosnak és egyedül üdvözítőnek a haza számára.  Úgy értelmeztem ezen elnevezést, hogy végre nem politikai oldalakban gondolkodnak, hanem nemzetben, vagyis a teljes társadalomban, hogy végre nem a mindennapos egymás torkának esés fog folytatódni, hanem józan kompromisszumok, kinyújtott kezek, az ország szekerének közösen megcélzott irányba való közös húzása következik ezután.  És hogy mindezt rendszerben képzelik, nem a régóta megszokott ad hoc ötletelések özöneként, hanem egy végiggondolt, a társadalmi és politikai szereplőkkel közösen megtervezett és ezért közösen és kölcsönösen elfogadott, tisztelhető, szerethető, és ezért tiszteletben tartott és támogatott rendszerként.  Ez az a program, amire Magyarországnak akkor égető szüksége volt, és azóta még inkább szüksége van.  És ez az a program és ideológia, amelynek azóta sincs se híre, se hamva a Fidesz politikájában: egy nem-nemzeti, nem-együttműködő nem-rendszert hoztak létre, miközben NER-t hangoztatnak.

Az Orbán-kormány politikája és hatalomgyakorlása nem nemzeti.  Sem a szó kulturális, sem politikai definíciója szerint nem az, hiszen a nemzet mindkét esetben minimum 10 millió ember közösségét jelenti.  Orbán és a Fidesz tudatosan és kinyilvánítottan nem a nemzet, hanem annak csak egy töredékét jelentő csoport, a Fidesz törzsszavazói, maximum 2 millió választópolgár érdekében politizál és kormányoz.  Az természetesen nem mentség, hogy ők úgy értelmezik a nemzetet, hogy az ebből a kétmillió választópolgárból áll, ilyen definíciója ugyanis nem létezik a nemzetnek.  Van kulturális, és van politikai nemzetfogalom, de Fidesz-szavazói nemzetfogalom nincs.  Magyar az, aki magyarnak vallja magát, és nem az, akiről Orbán legújabban előtérbe tolt, naponta túlteljesítő híve, Fekete György megállapítja.  Természetesen az már eleve gyanús, amikor egy párt magát nemzetinek állítja be, hiszen a nemzetet legjobb közelítéssel is csak az Országgyűlés egésze képviselheti; egy-egy párt éppen azért párt, mert az egésznek csak egy részét képes és kész megjeleníteni.  A Fidesz önmagában éppen annyira képviseli A nemzetet, mint a szombati „egyeztetésen” részt vevő fidelitasos fiatalok AZ ifjúságot és A diákokat, vagyis semennyire.  De ettől még kormányozhatna a teljes nemzet érdekében, csak előbb azt kellene megértenie és elfogadnia, hogy ehhez a nemzet önmagukon kívüli tagjaival is szóba kell állnia, vitába kell szállnia és adott esetben kompromisszumot kell velük kötnie, nem pedig csak azokkal, akik hitalapon elfogadnak tőlük mindent, ami Fidesz-logó alatt jelenik meg.

A Fidesz, illetve Orbán együttnemműködéséről szinte fölösleges is bekezdést kezdeni, tele van a padlás az elmúlt két és fél év arroganciájáról szóló tudósításokkal.  1998 ősze után éppen az fordított sok, tavasszal még a Fideszre szavazó választópolgárt a Fidesz ellenzőjévé, hogy Orbánék minden lehetőséget megragadtak a velük akár csak kicsit is egyet nem értők elutasítására és megalázására: igazi buta, műveletlen és civilizálatlan útonállókként viselkedtek.  Pont úgy, mint 1948 után a voluntarista kommunisták, akik elhitték, hogy attól, hogy választást „nyertek”, attól egyből ők lettek a legokosabbak is, meg, hogy a képzettség, tapasztalat, meg a sok generáción át építgetett és féltve őrzött kultúra csak polgári csökevény és csak akadályozza az ország újjáépítését.  És pont így lett ötven évvel később a szakértelem „kommunista trükk”, miközben azok kommunistáztak meg bolsevikeztek, akik e politikai hagyományok leghőbb követőiként produkálták magukat az ország élén.  2002-ben elbuktak egy választást, 2006-ban egy másikat, és 2010-re sem tanultak.  A Mandiner cikksorozatából kiderült, hogy a Fidesz és szavazóik, illetve híveik a mai napig abban a tévhitben élnek, hogy az első Orbán-kormány remekül teljesített és csak a vakszerencse „csavarta ki a kormányrudat” a kezükből 2002-ben, szerintük „természetesen" teljesen jogtalanul.  Éretlen módon nem azt elemezték, hogy mit tehettek volna ők másképp, hogy ne veszítsenek, ehelyett megelégedtek azzal, hogy körbeveregették egymás vállát és megállapították, hogy a gonosz ellenfelek – akik onnantól ellenséggé minősültek át – jogtalanul nyertek ellenük, hiszen „a haza nem lehet ellenzékben”.  Azt szűrték le a vereségből, hogy még agresszívebbnek, még kíméletlenebbnek kellett volna és kell a jövőben lenniük a nemzet azon tagjaival szemben, akik nem értenek velük egyet.  Azóta is így működnek ők együtt.

És teszik mindezt a szintén csak történelmi kuriózumként minősíthető nem-rendszerben.  Hosszú évtizedek óta nem volt Magyarországon olyan kormányzás, mint a mai gyakorlat, ahol szinte kitűzött cél a rendszerszerű működés teljes hiánya.  Nincs rendszer, mert nem is lehet; az egyszemélyi irányításhoz nem kell rendszer, a legfőbb vezetőn kívüli szereplőktől itt mindössze feltétlen lojalitás kell és az önálló gondolkodásra való igény hiánya, ennyi a „rendszer”.  A döntéseket nem kell rendszerszerűen előkészíteni, nem kell vitázni, nem kell mérlegelni, nem kell utánkövetni és nem kell szükség esetén korrigálni.  Az ilyen rendszer lényege a nem-rendszerszerűség, és pontosan ezt sikerült Orbánnak és a Fidesznek Magyarország kormányzásában megvalósítaniuk.  Aligha volt az elmúlt kétszáz évben olyan sikeres ország, illetve annak olyan kormánya, amely békeidőben olyan horderejű kérdésben, mint az országos, a nemzeti felsőoktatási rendszer átalakítása, a kormányfő párperces megbeszélése alapján engedett volna egyszemélyi döntést hozni és azt rögtön ki is hirdetni.  Ez a nem-rendszer működés közben, ahol olyannyira nincs már semmilyen rendszer, hogy a Kormány, vagy a Fidesz tagjai közül senki nem képes felállni és tiltakozni az ilyen felelőtlen döntéshozatal ellen.  Csendesen húzzák az igát, mint az idomított jobbágyok, akik megtanulták, hogy ha kinyitják a szájukat evésen kívüli céllal, annak jó vége nem lehet.  Tomboljon csak a legfőbb vezető végtelen tudása, majd ő mindent tud mindnyájuk és mindnyájunk helyett.

Orbán és a Fidesz – ha van egyáltalán értelme a Fideszről, mint önálló entitásról beszélni, illetve megkülönböztetni azt Orbántól – azzal követte el a legnagyobb hibát, hogy a saját maguk által kihirdetett Nemzeti Együttműködés Rendszerét nem vették komolyan és nem üzemelték be, hanem éppen az ellenkezőjét csinálják.  Azért ez a legnagyobb hibájuk, mert ha ezt komolyan vették volna, akkor biztosan jobb állapotban lenne ma az egész ország, és ők is szinte teljes magabiztossággal várhatnák a 2014-es választásokat.  A nem-nemzeti, nem-együttműködő nem-rendszerükkel viszont minden bizonnyal sikerül kivívniuk a kormányváltást másfél év múlva.  A következő kormánynak mindenesetre legalább a NER-t nem kell majd átneveznie, csak végre elkezdeni működtetni azt.  Együttműködni a nemzettel: országunk tízmillió polgárával, és a határokon túli, kulturális értelemben vett nemzettársainkkal.  Mindezt demokratikus keretek között, rendszerbe foglalva, szabályokat betartva és felelősséget vállalva.  Ez a biztos receptje a következő évek sikeres kormányzásának, és ezt még a Fidesz és szavazóik sem ellenezhetik majd, hiszen aki így kormányoz, az az Orbán által megálmodott jelszavak szellemében virágoztatja majd fel a hazát.

A hetedik nagyvállalati stratégiai megállapodást írta alá a minap a Kormány, melynek kapcsán csintalan nemzetgazdasági miniszterünk újabb emlékezetes performanszt adott elő.  Kínzó költői kérdések feszítenek már az első ilyen megállapodás bejelentése óta, ugyanaz merül fel bennem újra és újra.  Mi értelme van ennek az egésznek?

Miért néhány nagyvállalattal köt a Kormány stratégiai megállapodást, és miért nem a teljes magyar gazdasági szférával?  Nem lenne hasznosabb hihetően, érthetően elmondani az átgondolt, jól megfontolt és jól megtervezett koncepciójukat, melynek megvalósításához minden magyar vállalkozás, sőt az egész társadalom együttműködésére szükség van?  Lehet, hogy nincs is ilyen átgondolt, jól megfontolt és jól megtervezett koncepciójuk, csak beragadt a lemez és azt hiszik, hogy ha Matolcsy minden mondatban mantraként és ünnepélyes hanglejtéssel elmondja a bűvös „növekedés” szót, akkor attól lesz növekedés?  Tényleg elhiszik, hogy azok után, hogy a gazdaság működésének alapfeltételeit rombolják két és fél éve, ezt ellensúlyozni lehet néhány egyedi megállapodással, legyenek azok bármilyen nagy és valóban fontos vállalatokkal megkötve?  Mi van a többi sok százezer magyarországi mikro-, kis-, közép- és nagyvállalkozással, akiknek a Kormány nem csak naponta nyom le a torkán változatosnál változatosabb növekedésromboló, a kiszámíthatóságot és a bizalmat csökkentő, az adó- és adminisztratív terheket növelő intézkedéseket, de – mint ahogy országban-világban senkit a Fidesz elnökségének tagjain kívül – nem is tekinti őket tárgyalópartnernek? 

Mire számít a Kormány ezektől a megállapodásoktól?  A Kormány elhiszi, hogy egy általuk aláírt megállapodást bárki komolyan vesz ebben az országban, miután két és fél éve folyamatosan sportot űznek abból, hogy hogyan értékelik naponta újra minden ígéretüket és írásba foglalt kötelezettségüket?  Mi értelme lehet egy olyan megállapodásnak, amelyben az egyik fél – a Kormány – által vállalt kötelezettségeknek semmilyen súlya nincs, a másik fél pedig nyilvánvalóan nem vállal benne semmilyen kötelezettséget, hiszen a sikeres magánvállalatok igazgatótanácsaiban nem hülyék ülnek, akik úgy kötnék magukat egy stratégiai megállapodásban, hogy pontosan tudják, hogy semmit nem kapnak cserébe?  Komolyan azt hiszi Matolcsy, hogy ezek a megállapodások bármilyen hatással lesznek ezen nagyvállalatok jövőbeni döntéseire?  A Kormány azt hiszi, hogy ezek az emberek nem olvassák a híreket és nem tudnak arról, hogy a Bankszövetséggel ugyanilyen csinnadrattával írtak alá megállapodást, majd hónapokkal később szemrebbenés nélkül rúgták fel az abban foglaltakat?  Vagy hogy a vállalati sajtóosztályokon nincsenek meg azok a tudósítások, melyek szerint négy évvel ezelőtt a Fidesz és személyesen Orbán Viktor milyen átéléssel kampányolt például a tandíj ellen, és most milyen természetességgel hazudják ugyanők azt, hogy továbbra sincs tandíj?  Azt hiszi Matolcsy, hogy a jópofának szánt megjegyzéstől, miszerint a Kormány üléstermében írják alá a megállapodást, a GE vezetője meghatódik és nyomban a Kormány feltétlen hívévé szegődik?  Azt hiszi Matolcsy, hogy a túljátszott, elvtelen alázat, amivel a nagyvállalatot méltatja, meg a megállapodás aláírása utáni egyoldalú hajlongás a kézfogás közben hitelessé teszi őt és ígéreteit azok után, hogy ugyanez a kormány naponta becsmérli a multikat, a Nyugatot, a piacgazdaságot, a tőkét, a magánbefektetőket és -befektetéseket, a kapitalista rendszert magát?  Matolcsy szerint egy világlátott ember nem fogja a fejét gondolatban, amikor pajkos gimnazistaként mosolyogva már megint az ősmagyar agysebészeti konjunktúrából vezeti le, hogy miért fontos hazánkban az egészségügy és benne a nagyvállalatok szerepe a következő években?

Hol élnek ezek az emberek?  Tényleg ennyire nem ismerik sem a XXI. századi világgazdaságot, sem a saját hazájuk gazdaságát, annak szereplőit, azok motivációit, működési rendjét és elveit?  Tud még messzebb kerülni ez a kormány a polgári értékektől, a polgári világtól, a Magyarország természetes otthonát jelentő Nyugattól - melyhez tartozásunkért őseink milliói ontották a vérüket az évszázadok során -, a sunyi, megalázkodó hajlongásaival, az elvtelen szembedicséréseivel, a hátak mögötti pocskondiázásaival, a saját akolban érzett korlátlan hatalom pitiáner mámorával, a butaságban, erkölcstelenségben és cinizmusban tobzódó személyi állományával? 

Komolyan, mi értelme van ennek az egésznek?  Miért nem csinálja inkább mindenki azt, amihez ért, Matolcsy például az ártatlan álmodozást az egyszemélyes mgfi Magyar Gazdaságfejlesztési Intézet (korábban Növekedéskutató Intézet, még korábban Privatizációs Kutató) Kft-jében?

Nem is elsősorban az antiszemitizmusra, mint az ismert viccben, hanem a Jobbikra magára.  Sőt, újrafogalmazom: a Jobbikra van igény, arra a Jobbikra, amellyel kapcsolatban az antiszemitizmus csak kívülről tűnik mindent meghatározó tulajdonságnak.  

A Jobbik-szavazók jelentős része nem az antiszemitizmus miatt szimpatizál a Jobbikkal, nagyon durva leegyszerűsítés a Jobbikot pusztán antiszemita pártként lesöpörni az asztalról.  Természetesen nem akarom mentegetni a minapi, Országgyűlésben elhangzott gyalázatot, mert az minden szempontból vállalhatatlan és nincs rá magyarázat.  Külön öröm, hogy a Fidesz nagyon helyesen mérte fel, hogy ez már tényleg az a helyzet, ami ellen határozottan fel kell lépni és közösséget kell vállalni mindenkivel, aki ezt szintén elutasítja.  Szép pillanata volt sötét jelenkorunknak a vasárnapi közös tüntetés. 

A Jobbik-jelenség viszont sajnos sokkal bonyolultabb ennél.  Teljesen szubjektív és nem-reprezentatív tapasztalataim szerint a Jobbik, illetve a róla leforgácsolódott és még náluk is radikálisabb parlamenten kívüli erők az elmúlt két és fél évben csak tovább erősödtek, és minden jel arra mutat, hogy ez a folyamat a következő másfél évben rendületlenül folytatódni fog.  Van a magyaroknak egy széles rétege, akik a Fidesz-kormányban nem azért csalódtak, amiért az értelmiség és a felső-középosztály, nem az a bajuk Orbánnal, hogy lerombol Magyarországon mindent, ami egy kicsit is nyugatos és a „félázsiai” léttől távolítaná hazánkat.  Nekik az a bajuk, hogy Orbán és a Fidesz túl puhány, nem elég radikális, szerintük a problémák és hazánk elmúlt két és fél évi hanyatlásának oka éppen az, hogy Orbánék nem elég radikálisan és erőszakosan rombolják a nyugati értékeinket és kapcsolatainkat.  Ahogyan mi, nyugatos polgári liberálisok azt rójuk fel a Fidesz-kormánynak, hogy nem hisznek a nyugati értékekben, amelyek szerintünk az egyetlen alapot jelenthetik egy jómódú kiegyensúlyozott társadalom felépítéséhez, úgy a szélsőjobb szavazói azt róják fel, hogy Orbánék nem hisznek igazán az ősi magyar külön útban, csak marketing-eszközként használják ímmel-ámmal.  Polgári liberálisok és radikálisok egyetértünk abban, hogy a Fidesz-kormány a tönk szélére juttatta az országot és minden nappal csak tovább rontanak a jövőbeli lehetőségeinken, csak éppen tökéletesen ellenkező előjellel ítéljük meg a probléma okát. 

Polgári liberális szemmel ez az igazán félelmetes a jelenlegi helyzetben.  Az, hogy míg mi, nyugatosok már az eddigi kísérlettől is sokkot kapunk nap nap után, és hazánk elvesztegetett lehetőségeit és jövőjét siratjuk, addig nagyon sokan úgy gondolják, hogy nagyobb gázzal kellene hajtani a szakadék felé, nem csak ilyen tessék-lássék módon.  Nagyon sokan vannak, akik így gondolkodnak.  És ők, az általam személyesen megismert radikálisok, szélsőjobb-szavazók nem sötétben bujkáló, antiszemita, zsidó-, meg cigányvérre áhítozó lecsúszott alakok, hanem olyan közép- és alsó-középosztálybeli emberek, akiknek még van munkahelyük, szorgalmasan dolgoznak minden nap, akik egy igazi polgári középosztály utánpótlása, gerince lehetnének, ha ez a társadalom képes lenne biztosítani nekik a felemelkedés, a megmaradás, a kemény munkán alapuló biztos jólét lehetőségét. 

A szépen dolgozó festő, aki minden nap, hétfőtől vasárnapig útra kel Budapest-környéki családi házából és festi rendületlenül a jómódú polgárok lakásait (hiszen rajtuk kívül ugyan ki épít, vagy újít fel lakást manapság).  Az ügyes kezű villanyszerelő, akinél szinte lehetetlen időpontot kapni, mert annyi az ügyfele, hiszen jól, megbízhatóan dolgozik, és közben úgy érzi, hogy maffiaként nyomorítja meg az állam a követhetetlen, felesleges adminisztrációval és számba vehetetlen adóval.  Az asztalos, akinek minden megrendelésére jut egy lemondott, mert ő sem dolgozhat 24 órát egy nap, és aki annál inkább gyűlöli az egymással foglalkozó politikusokat, akik láthatóan csak a napot lopják és az ő munkájának gyümölcsén élősködnek.  A budapesti belváros divatos ötcsillagos szállodájában dolgozó szakács, aki ügyes, szereti a szakmáját, és pontosan tudja, hogy ő soha nem fog egy másik főváros ötcsillagos szállodájában megszállni még egy hétvégére sem.  Pedig igyekszik minden nap, mégis, neki csak a külvárosi, focistadion környéki büfé marad megfizethető.  A kisvárosi könyvelő, aki egyéni vállalkozóként hajt évtizedek óta, szorgalmas, ügyes, folyamatosan képzi magát, már nem is képes nem-dolgozni a hétvégén is, mégis maximum annyi a jövőképe, hogy ha minden jól megy, a következő hónapban is ki tudja fizetni a számláit.  A biztonsági őr, aki minimálbérre bejelentve féllegálisan dolgozik 24/24-es szolgálati beosztásban, hogy amikor a munka után hazaesik a munkahelyétől 40 kilométerre lévő falujába, akkor azzal szembesüljön, hogy míg ő dolgozott, néhány szomszédja az ő kertjéből is leszüretelte az uborkát és megfenyegette a hazafelé bicikliző kislányát.  A banki alkalmazott, aki olyan számokkal dolgozik, amelyeket szinte felfogni is képtelen, a saját, átlagbér alatti fizetését mégis kénytelen egyben felvenni, rohanni a postára kifizetni a számláit és utána azon rágódni, hogy vajon mire lesz elég a maradék a következő 29 napban. 

Ők egytől egyig létező példák, hús-vér emberek, akik úgy érzik, hogy az a társadalom, amiben élnek nem biztosít a számukra semmilyen perspektívát.  Nem fröcsögnek véres szájjal, ahogyan sokan szeretik őket elképzelni, hanem fáradtan és kiábrándultan panaszkodva keresik azt az ígéretet, ami valamiféle kiúttal, változással kecsegtet.  Ők azok, akikhez nem szól a Jobbikon kívül senki.  A Fidesz a felső osztályt tekinti „nemzeti középosztálynak”, akármit is jelentsen ez.  A baloldal hagyományosan csak a társadalomból kiszorult, legalsó, legelesettebb rétegekkel vállal szolidaritást.  Csoda, hogy hőseink ezek után a Jobbikot támogatják, annak minden butaságával, antiszemitizmusával, logikátlan, az ország biztos leszakadását hozó „programjával” együtt?  Nem, nem csoda.  Ők is itt élnek, ebben az országban, és ők is szeretnének egy jövőképet, amelyért érdemes dolgozni és gyereket nevelni.  Arra fognak szavazni, aki ezt megígéri nekik, aki egyáltalán szóba áll velük, aki hajlandó végre az ő problémáikkal foglalkozni és számukra érthetően és hihetően elmondani, hogy ezekre van megoldás.

Ma Magyarországon nekik csak a Jobbik marad.  Ha a jelenlegi folyamatok folytatódnak, akkor 2014-ben a Jobbik jelentősen megerősödve fog az Országgyűlésbe kerülni.  Úgy látszik, hogy ahogy ki kellett próbálnunk Orbán teljhatalmát, ki kell próbálnunk egy még radikálisabb utat is.  Ez a társadalom láthatóan nem tanul a saját történelméből.  Sem a régmúlt, sem a közelmúlt történelméből.  A fő felelős pedig mindezért az elit, társadalmunk vezető rétege.  Ők azok, akiknek lehetősége lenne, sőt „munkaköri kötelessége” lenne tanulni a saját történelmünkből.  A festő, a könyvelő, a villanyszerelő két megbízás között rohangálva nem ér rá a történelemből tanulni.  Azért vannak egy országnak vezetői, értelmisége, elitje, hogy tanuljanak, gondolkodjanak, és egymással és a társadalommal együttműködve irányt mutassanak.  Nem csak maguknak, hanem az egész országnak.  Nem csak a számukra kedves rétegeknek és ügyekben, hanem az egész társadalomnak és az egész társadalmat foglalkoztató ügyekben. 

Ahogyan a jelenlegi súlyos társadalmi, gazdasági, politikai válság a rendszerváltó elit közös teljesítménye, és felelőssége, úgy a következő évek sötétsége is a jelenlegi elit mulasztásának az egyenes következménye lesz.  Nem a szakács lesz a felelős.